Az az igazság... hogy már egy jó ideje nem érzem magam igazán boldognak...
Persze vannak jobb pillanatok, mikor összejövünk barátokkal, cosplayelek, vagy nézek vmi sorozatot...
De úgy igazán jól szinte nyár óta nem éreztem magam... lassan megint annál az állapotnál tartok, mint őszi MondoConon... Akkor elmeséltem Taichonak, hogy már többször is megfordult a fejemben, hogy valahogy véget vetek az életemnek mert... egyszerűen belefásultam úgy nagyjából mindenbe.
Aztán volt egy kisebb pozitív hullám, de mostanra rájöttem hogy már nagyon, nagyon hosszú ideje nem voltam igazán boldog...
Igazából olyan érzésem van, mintha az elmúlt évet végigaludtam volna...
De persze mosolygok és megvagyok, megyek tovább... de igazán örülnék, ha csak egyszer, mikor elmosolyodok, valaki, bárki észrevenné, hogy mennyire hamisan mosolygok.
Az igazság az, hogy ez a jelen rettenetesen taszít most... legszívesebben visszamennék vagy 3-4 évet. Nem azt mondom, hogy akkor hű de könnyebb volt meg jobb, de tény, hogy jobban éreztem magam akkor, mint most.Nem hiába lettem ismét annyira KHR mániás... valójában... ahogy nézem egy csomó régi emlék eszembe jut és valahogy úgy érzem, megint minden olyan, mint akkor...
Nem érdekel mit eredményezett az a con és mi volt utána, de tény, hogy az a MondoCon volt az egyik legjobb, mikor először voltam Lambo.
És arra is emlékszem, milyen közel voltunk akkor Asakohoz...
És Nitáékkal is teljesen más volt a helyzet...
Hiányoznak ezek az idők, és erre gondolván iszonyatosan szomorúnak érzem magam... Tudom, hogy már nem lehet visszahozni ezeket a pillanatokat és hogy nem is mehetek vissza ebbe a korszakba... és ez elszomorít... mert már semmi sem ugyanaz, mint régen.
Tudom, hogy én keveredtem el... tudom, hogy hibás vagyok ebben, de... valahányszor megfordulnék, látom, hogy mindenki jól érzi magát nélkülem és egyszerűen nem érzem szükségesnek magam, így nem merek mozdulni.
Úgyhogy tudom, hogy már semmi sem lesz ugyanaz.... talán azzal kellene beérnem, amim van, de nem hagy nyugodni a veszteség, így hát csak mardosom magam...
Van egy csomó más probléma is, amit egyszerűen nem tudok hogyan kezelni...
Én nem érzem szerelmesnek magam... és ezt nem tudom hogyan kellene megmondanom... és rettenetesen gyűlölöm magam, amiért ennyire nem tudok meglenni hosszabb ideig valakinél... valahol azt remélem, hogy hamarosan ő is így fog érezni vagy rájön, miért próbálom kerülni és megteszi helyettem a szakítást, de.... attól tartok nekem kell majd megtenni és akkor csak ismételten meg fogok bántani valakit, aki fontos nekem... de... az rosszabb ha csak megjátszom magam, nem? ha csak áltatom a másikat, ugye?...
csak lenne már con... ki akarok szakadni ebből a kényelmetlen, borzalmas valóságból...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkizés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkizés. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. március 9., vasárnap
2013. november 12., kedd
Használati utasítás Jolicához.
Na szóval... először is sajnálatos dolognak tartom, hogy már tumblr-ön sem adhatom ki szívem lelkem baját anélkül hogy megszóbálnak :'D igen, sokat nyavalygok ezt talán én tudom a legjobban, de ha valakit ez zavar, egészen nyugodtan unfollowolhat, én igazán nem haragszom meg az ilyesmiért.
De ha marad, akkor viszont nyelje le, hogy igen, Jolica hetente a földön van valamiért, és mindig hosszú sorokat ír róla.
De hé! Nem hiába teszem read more-ba. Azért írok ki minden szarságot, mert kimondani képtelen vagyok, kiírni viszont ki tudom és ki is kell, különben belerokkanok. És azokat a posztokat jóformán csak magamnak írom, hogy megkönnyítsem a lelkem, kiadjam magamból az érzést, mint például most is. Ha nem olvassa el ezt senki, oké. Úgyis csak azért írom, hogy utána ne rágódjak ezeken hanem tiszta lappal folytathassam tovább az életem.
Ha viszont elolvassa valaki, akkor nyelje le, hogy így érzek ez van, ez vagyok én.
Ezért rakom read more-ba az összes nyavalygásomat, hogy akit nem érdekelhet, azt ne zavarjam, DE ha valakit érdekel, az utána ne bíráljon. AZÉRT írom ki a belső nyavalygásom, a belső viharaim, mert azzal, hogy kiírom, azzal valamennyire elcsitul a vihar.
Nade kezdjünk bele...
.
.
.
Szívesen mondanám azt, hogy nem haragszom, vagy hogy nem vagyok mérges, de azt hiszem azzal csak magamat csapnám be. Igen, dühös vagyok. Legfőképp azért, mert nem a szemembe mondták, hogy zavarom a légkört, nem a pofámba közölték hogy bocs bazdmeg szar vagy, hanem csak úgy üzengetnek. Elnézést de erre én kicseszettül allergiás vagyok, ha valaki csak célozgat rám, nem pedig elém áll és közli a véleményét. Igen, lehet hogy az fájdalmasabb sebet hagyott volna, DE mégis csak emberségesebb, mint kiállni a szónoki emelvényre és mindenki előtt célozgatni valakire, akit mindenki ismer.
Aztán meg...
Ugyan, nem hogy ő, de senki más nem ismer ezen a kibaszott helyen. Tudjátok ki ismer? Dzseni, meg Taicho. Ők tudják, hogy ha igazán rosszul vagyok, depis meg faszomtudja, akkor kurvára békén kell hagyni hogy kisírjam magam, hogy átgondoljak mindent.
Az, hogy elméletileg ignoráltam a többiek biztatását tumblr-ön, ebből fakad.
Ha szarul vagyok nekem nem tömérdek levél kell hogy jaj legyél jobban mi szeretünk meg különben is fantasztikus vagy, mert olyankor ez érdekel a legkevésbé :'D Ilyenkor ezek csak üres, kongó szavak, így nagyon reagálni sem tudok rá máshogy, mintsem persze persze.
tudja ezt ő?
áh dehogy.
arról nem is beszélve, hogy engem úgy neveltek, hogy ha sírtam, rossz kedvem volt, nyűgös voltam, nem dédelgettek, nem mondogattak nekem ilyesmiket.
bezártak egy szobába, mondván majd megunja a gyerek.
szóval jah. ha bajom van, hagyni kell, hogy megunjam.
Plusz ilyenkor minden szarság végigmegy a fejemben, mint most az, hogy abbahagyom a cosplayt.
DE KÖNYÖRGÖM ilyenkor szarul vagyok, mint egy benyugtatózott kafferbivaly (úristen mit szívtam én hogy ez jutott eszembe...) és ilyenkor olyan döntéseket 'hozok' amiket én magam sem gondolok valójában komolyan.
ilyenkor hagyni kell a fenébe, hisz ha összeszedem magam, úgyis kitisztul a fejem és rájövök hogy nem, más megoldás kell.
és AZT kell komolyan venni, nem azt, amit félig tudattalan állapotomban hozok.
de tudja ezt ő?
áh dehogy.
az, hogy folyton a legjobban akarom, hogy megakarok felelni az embereknek meg NEM CSAK a cosplay területén folyik :'D igen, én kibaszott maximalista vagyok, mert kicsi korom óta azt verték a fejembe, hogy bármit amit csinálok, az lehetne jobb. Sose kaptam egy olyan elismerést sem, hogy na igen, ez tökéletes lett.
és igen, a megfelelni vágyás is innen ered, mert kurvára szeretném egyszer elérni azt az állapotot, amikor nem azt fogom végre gondolni, hogy hát lehetett volna jobb is, hanem hogy KURVÁRA ÉN LETTEM A LEGJOBB.
És itt szögezném le, hogy ha neki úgy jött le hogy másolom, akkor kurvára nem figyelt az ok-okozati tényezőkre. csupán az okozat lett ugyanaz.
Mert ő miért akarta abbahagyni a cp-t?
mert sok anon hate-t kapott.
én miért akartam abbahagyni?
nem voltam megelégedve magammal, ÉS több stresszt okozott már, mint kellett volna.
HOL ITT A HASONLÓSÁG?
mert én nem látom.
és én azért fogok mégis egy hosszabb szünetet tartani, mert KELL, mert a tanulás mellett tényleg csak stressz az egész.
és hogy másoknak csinálom?
ööö bocs, említettem már hogy meg akarok felelni mindenkinek?
és most ne jönnön senki se azzal, hogy ez nem jó, hogy ne akarjak, MERT EZ VAGYOK, HA NEM TETSZIK EL LEHET MENNI.
igen, részben azért csinálom, mert jól esik más karakter bőrébe bújni meg szeretek varrni.
de másrészt azért mégis csak jól esik az embernek, ha kap valami visszajelzést, hogy van értelme csinálnia, hogy az emberek szeretik. Szal bocsánat, nekem igenis számít az a kibaszott lájk, mert valahogy azzal tudom biztossá tenni magamban, hogy jó voltam.
de tudja ez ő egyáltalán, de most komolyan?
óh honnan is tudhatná, hisz arra már nem vette a fáradságot, hogy megismerjen, csak arra, hogy lehordjon a földig olyan dolgokért, amik egyébként abszolút nem igazak. Én nem utánzom őt, nem akarok olyan lenni mint ő, még csak nem is vagyok irigy rá.
(különben meg ha már utánzás, ő akarta utánam coffe-t meg pimp juniort cp-zni, szóval ennyi erővel én patoghatnék. és ne jöjjön most senki se az ócsároló szavakkal, Nikának se esett jól, hogy Rema is greedlerbot akar lenni, nem!?)
én csupán próbáltam elfogadni, hogy ő pár lépéssel előttem jár én pedig mindenáron fel akartam zárkózni, de nem sikerült. ENNYI.
És igen, talán én vagyok a borzalmasan rossz ember, hogy ennyit nyammogok ezen a dolgon, de basszus.
Ne mondjanak rólam úgy véleményt és ne akarják megmondani mit tegyek úgy, hogy azt se tudják ki vagyok és mit miért teszek.
Meg oh, ha ezt tényleg amolyan ösztönző levélnek szánta, hát elmondanám, hogy egébként tegnap már épp hogy sikerült talpra állnom, megváltoztatnom a nézeteimet a gondolkodásomat hogy nah, innentől ez meg ez lesz, mikor ezzel ismét a sárba löktek. szóval köszönöm, de ilyen ösztönzésből inkább nem kérek.
és ha most azzal jön valaki, hogy ha ennyitől visszaestem, akkor nem is szedtem össze magam, akkor...
khm, Jó napot, Jolica vagyok! Egy szimpla szóval világot lehet összerombolni bennem!
szóval... jó, én nekem már mindegy, végülis nem kell mindenkivel jóban lennem. én többé már nem fogom törni magam, hogy esetleg megismerjük egymást, hogy esetleg tudjunk közösen cp-zni. Tudjátok mit? Már nem is akarok vele közösen cp-zni nehogy véletlenül még abba is beleszóljanak, hogyan lélegzem.
egyszerűbb ha egy idegenként tekintek rá és úgyis kezelem.
már az sem érdekel, hogy jön-e Animekarácsonyra vagy sem... felőlem jöhet, láthatja majd, hogy összevissza rohangászom mint egy ötéves, hogy mindenkinek odaadjam a névreszóló fogaskerekes sütijét. A vicces az egészben, hogy mindezek ellenére, neki is akarok egyet csinálni. De kb az lesz az egész napos szóváltásunk. Odaadom neki, mosolygok mert megtehetem, aztán végig Esztivel vagy Remával leszek.
szóval... igen, most dühös vagyok. próbáltam ignorálni, tisztán tartani a lelkem, de nem ment. bár kitudja, ha csillapodnak a kedélyek, lehet meggondolom magam.
de egyelőre holtbiztos, hogy én nem akarok vele közösen cosplayelni. minek, ha nem jövünk ki jól?
mert ha legalább a képembe mondta volna.
de mindegy.
De ha marad, akkor viszont nyelje le, hogy igen, Jolica hetente a földön van valamiért, és mindig hosszú sorokat ír róla.
De hé! Nem hiába teszem read more-ba. Azért írok ki minden szarságot, mert kimondani képtelen vagyok, kiírni viszont ki tudom és ki is kell, különben belerokkanok. És azokat a posztokat jóformán csak magamnak írom, hogy megkönnyítsem a lelkem, kiadjam magamból az érzést, mint például most is. Ha nem olvassa el ezt senki, oké. Úgyis csak azért írom, hogy utána ne rágódjak ezeken hanem tiszta lappal folytathassam tovább az életem.
Ha viszont elolvassa valaki, akkor nyelje le, hogy így érzek ez van, ez vagyok én.
Ezért rakom read more-ba az összes nyavalygásomat, hogy akit nem érdekelhet, azt ne zavarjam, DE ha valakit érdekel, az utána ne bíráljon. AZÉRT írom ki a belső nyavalygásom, a belső viharaim, mert azzal, hogy kiírom, azzal valamennyire elcsitul a vihar.
Nade kezdjünk bele...
.
.
.
Szívesen mondanám azt, hogy nem haragszom, vagy hogy nem vagyok mérges, de azt hiszem azzal csak magamat csapnám be. Igen, dühös vagyok. Legfőképp azért, mert nem a szemembe mondták, hogy zavarom a légkört, nem a pofámba közölték hogy bocs bazdmeg szar vagy, hanem csak úgy üzengetnek. Elnézést de erre én kicseszettül allergiás vagyok, ha valaki csak célozgat rám, nem pedig elém áll és közli a véleményét. Igen, lehet hogy az fájdalmasabb sebet hagyott volna, DE mégis csak emberségesebb, mint kiállni a szónoki emelvényre és mindenki előtt célozgatni valakire, akit mindenki ismer.
Aztán meg...
Ugyan, nem hogy ő, de senki más nem ismer ezen a kibaszott helyen. Tudjátok ki ismer? Dzseni, meg Taicho. Ők tudják, hogy ha igazán rosszul vagyok, depis meg faszomtudja, akkor kurvára békén kell hagyni hogy kisírjam magam, hogy átgondoljak mindent.
Az, hogy elméletileg ignoráltam a többiek biztatását tumblr-ön, ebből fakad.
Ha szarul vagyok nekem nem tömérdek levél kell hogy jaj legyél jobban mi szeretünk meg különben is fantasztikus vagy, mert olyankor ez érdekel a legkevésbé :'D Ilyenkor ezek csak üres, kongó szavak, így nagyon reagálni sem tudok rá máshogy, mintsem persze persze.
tudja ezt ő?
áh dehogy.
arról nem is beszélve, hogy engem úgy neveltek, hogy ha sírtam, rossz kedvem volt, nyűgös voltam, nem dédelgettek, nem mondogattak nekem ilyesmiket.
bezártak egy szobába, mondván majd megunja a gyerek.
szóval jah. ha bajom van, hagyni kell, hogy megunjam.
Plusz ilyenkor minden szarság végigmegy a fejemben, mint most az, hogy abbahagyom a cosplayt.
DE KÖNYÖRGÖM ilyenkor szarul vagyok, mint egy benyugtatózott kafferbivaly (úristen mit szívtam én hogy ez jutott eszembe...) és ilyenkor olyan döntéseket 'hozok' amiket én magam sem gondolok valójában komolyan.
ilyenkor hagyni kell a fenébe, hisz ha összeszedem magam, úgyis kitisztul a fejem és rájövök hogy nem, más megoldás kell.
és AZT kell komolyan venni, nem azt, amit félig tudattalan állapotomban hozok.
de tudja ezt ő?
áh dehogy.
az, hogy folyton a legjobban akarom, hogy megakarok felelni az embereknek meg NEM CSAK a cosplay területén folyik :'D igen, én kibaszott maximalista vagyok, mert kicsi korom óta azt verték a fejembe, hogy bármit amit csinálok, az lehetne jobb. Sose kaptam egy olyan elismerést sem, hogy na igen, ez tökéletes lett.
és igen, a megfelelni vágyás is innen ered, mert kurvára szeretném egyszer elérni azt az állapotot, amikor nem azt fogom végre gondolni, hogy hát lehetett volna jobb is, hanem hogy KURVÁRA ÉN LETTEM A LEGJOBB.
És itt szögezném le, hogy ha neki úgy jött le hogy másolom, akkor kurvára nem figyelt az ok-okozati tényezőkre. csupán az okozat lett ugyanaz.
Mert ő miért akarta abbahagyni a cp-t?
mert sok anon hate-t kapott.
én miért akartam abbahagyni?
nem voltam megelégedve magammal, ÉS több stresszt okozott már, mint kellett volna.
HOL ITT A HASONLÓSÁG?
mert én nem látom.
és én azért fogok mégis egy hosszabb szünetet tartani, mert KELL, mert a tanulás mellett tényleg csak stressz az egész.
és hogy másoknak csinálom?
ööö bocs, említettem már hogy meg akarok felelni mindenkinek?
és most ne jönnön senki se azzal, hogy ez nem jó, hogy ne akarjak, MERT EZ VAGYOK, HA NEM TETSZIK EL LEHET MENNI.
igen, részben azért csinálom, mert jól esik más karakter bőrébe bújni meg szeretek varrni.
de másrészt azért mégis csak jól esik az embernek, ha kap valami visszajelzést, hogy van értelme csinálnia, hogy az emberek szeretik. Szal bocsánat, nekem igenis számít az a kibaszott lájk, mert valahogy azzal tudom biztossá tenni magamban, hogy jó voltam.
de tudja ez ő egyáltalán, de most komolyan?
óh honnan is tudhatná, hisz arra már nem vette a fáradságot, hogy megismerjen, csak arra, hogy lehordjon a földig olyan dolgokért, amik egyébként abszolút nem igazak. Én nem utánzom őt, nem akarok olyan lenni mint ő, még csak nem is vagyok irigy rá.
(különben meg ha már utánzás, ő akarta utánam coffe-t meg pimp juniort cp-zni, szóval ennyi erővel én patoghatnék. és ne jöjjön most senki se az ócsároló szavakkal, Nikának se esett jól, hogy Rema is greedlerbot akar lenni, nem!?)
én csupán próbáltam elfogadni, hogy ő pár lépéssel előttem jár én pedig mindenáron fel akartam zárkózni, de nem sikerült. ENNYI.
És igen, talán én vagyok a borzalmasan rossz ember, hogy ennyit nyammogok ezen a dolgon, de basszus.
Ne mondjanak rólam úgy véleményt és ne akarják megmondani mit tegyek úgy, hogy azt se tudják ki vagyok és mit miért teszek.
Meg oh, ha ezt tényleg amolyan ösztönző levélnek szánta, hát elmondanám, hogy egébként tegnap már épp hogy sikerült talpra állnom, megváltoztatnom a nézeteimet a gondolkodásomat hogy nah, innentől ez meg ez lesz, mikor ezzel ismét a sárba löktek. szóval köszönöm, de ilyen ösztönzésből inkább nem kérek.
és ha most azzal jön valaki, hogy ha ennyitől visszaestem, akkor nem is szedtem össze magam, akkor...
khm, Jó napot, Jolica vagyok! Egy szimpla szóval világot lehet összerombolni bennem!
szóval... jó, én nekem már mindegy, végülis nem kell mindenkivel jóban lennem. én többé már nem fogom törni magam, hogy esetleg megismerjük egymást, hogy esetleg tudjunk közösen cp-zni. Tudjátok mit? Már nem is akarok vele közösen cp-zni nehogy véletlenül még abba is beleszóljanak, hogyan lélegzem.
egyszerűbb ha egy idegenként tekintek rá és úgyis kezelem.
már az sem érdekel, hogy jön-e Animekarácsonyra vagy sem... felőlem jöhet, láthatja majd, hogy összevissza rohangászom mint egy ötéves, hogy mindenkinek odaadjam a névreszóló fogaskerekes sütijét. A vicces az egészben, hogy mindezek ellenére, neki is akarok egyet csinálni. De kb az lesz az egész napos szóváltásunk. Odaadom neki, mosolygok mert megtehetem, aztán végig Esztivel vagy Remával leszek.
szóval... igen, most dühös vagyok. próbáltam ignorálni, tisztán tartani a lelkem, de nem ment. bár kitudja, ha csillapodnak a kedélyek, lehet meggondolom magam.
de egyelőre holtbiztos, hogy én nem akarok vele közösen cosplayelni. minek, ha nem jövünk ki jól?
mert ha legalább a képembe mondta volna.
de mindegy.
2013. október 16., szerda
Csak egy újabb tégla a falban
Ohh well, elég régen írtam ide, ahogy elnézem... és ennek oka sajnos nem az, hogy annyira hű de jól lennék, csupán... átköltöztem tumblr-re és angolul ontom magamból a depressziót...
de akkor miért vagyok itt?
Mert...
Lenne pár dolog, amit most már jobb lenne magyarul is kiadnom magamból.
Nos, sok minden összejött már, ami miatt mostanában egyszerűen undorodom minden embertől.
Elemezzük részletesen.
Már régóta rengeteg törődést éreztem magam körül. Olyasfajta törődést, hogy le akarnak venni a lábamról, azt akarják, hogy beléjük essek. Értem ez alatt a folytonos puszilgatásokat, ölelkezéseket, hogy mindent a kezembe adnak, még ha én ezt piszkosul ki is használom.
És ezen továbbgondolkodtam. Tumblr-re is leírtam:
Nem, én most nagyon nem akarok kapcsolatot. Ha lenne is, biztosan kihasználnám az illetőt. Anyagilag, lelkileg, testileg, mindenhogy, aztán meg ott hagynám. És ezt undorító dolognak tartom, így aztán próbáltam ezt kontrollálni, és nem venni tudomást ezekről a jelekről. Egyszerűen ignorálni őket.
De csak folytatódott.
Én meg úgy éreztem maga minden egyes puszi, ölelés közben, mint egy űzött vad, akire többen is vadásznak, nekem pedig menekülnöm kell. Különben nem tudom tovább visszatartani magam...
És íme, elértünk a mostani ponthoz. Annyira próbáltam eltemetni a problémát és tűrni a testi érintkezést, hogy mára már nemhogy zavarba jövök, ha valaki megölel vagy megpuszil, hozzám bújik vagy akármi testi érintkezésről legyen szó... egyszerűen ideges leszek tőle, hányingerem lesz és legszívesebben elvágnám a másik torkát.
Mert megannyiszor elmondtam már, még akkor, mikor minden jól ment hogy KICSESZETTÜL NEM SZERETEM HA HOZZÁMBÚJNAK!
Nem, az nem "tökéletes páros" ha az egyik szeret bújni, a másik meg nem.
Ha valaki nem érzi jól magát mások érintésétől, AKKOR KIBASZOTTUL BÉKÉN KELL HAGYNI!
Igen, besokalltam. Hiába mondtam ötezerszer Chrissnek, hogy nem szeretem ha bújnak hozzám, vagy csak eltűröm, nem esett le neki, hogy talán kurvára kényelmetlen nekem. Namármost, ha beközöltem mindezt, miért muszáj engem 2 percenként kényelmetlen helyzetbe hozni? Nem, nem aranyos az hogy belül legszívesebben felrobbannék, neki esnék mindennek ami mozog és addig basznám az útpatkába a másik fejét míg szilánkosra nem törik.
Igen, Jolica ezt érzi ha mások random megöelik, megpuszilják stb. Köszönhetitek magatoknak, akik nem értették meg a szavaimat, vagy csak basztatok rám figyelni.
Ha szarul vagyok és ölelésre van szükségem, majd ÉN döntök felőle hogy létesítek testi kapcsolatot, vagy tökéletesen elvagyok a téglák mögött.
Szóval igen, az egyik probléma valami ilyesmi, és esküszöm, ha valaki az üdvözlő és a búcsúzó ölelésen kívül még rákontráz, fejbebaszom egy baltával. Legyen az bárki.
LEHETNE FIGYELNI A SZAVAIMRA! Nem véletlenül mondok el dolgokat, nem azért jártatom a számat, hogy szellőzzön!
Ebből jön a következő probléma, ami felhúzott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek szeretik elfelejteni a szavaimat. Vagy abszolút oda se figyelnek rám.
Nem esik le pl hogy ezerszer mondom hogy táncos múltam volt és talán egy rendes tánciskolában arra nevelik a diákokat hogy kurvára fogják be a szájukat az óra alatt, hogy hallják, mit mondd a tanár, lássák, hogyan kell táncolni, és mikor elindul a zene, a drága a diák át tudja adni magát és ne a másikra kelljen figyelnie, hogy mit mond.
Vagy hogy ha már húszezerszer kell buszozni, vegyünk előre jegyet, mert úgy olcsóbb és én sem vagyok aranyrögökből hogy hatszázszor kiadjak 340 forintot. akkor már inkább gyalogolok fél lábbal.
Igazán nem kérek sokat, csak ha már tudják az emberek, hogy kávébuzi vagyok, ne várjuk már meg hogy kihűljön az a vacak, képek ide vagy oda, a kávé melegen jó, vagy fagyival.
Vagy ha már tudjuk hogy vendégségbe vagyok, fucking leave me alone, mert én érzem magam rettentően rosszul, hogy mással foglalkozom.
Ha láthatóan hátra felé kell fordulnod, hogy beszélgess velem séta közben, kurvára lassíts le, mert hiába akarok, nem tudok rohanni.
Ha látod hogy kicseszett fáradt vagyok, esetleg még a képedbe is mondom, ne akarj még lámpaoltás után az élet megfejthetetlen dolgairól filozofálni nekem, mert vagy megjátszom hogy alszom hogy befogd, vagy végig csak "aha-t" fogsz kapni.
rohadtul örülnék, ha nem kellene használati utasítást adnom magamhoz, ha az emberek odafigyelnének rám, és nem csak akkor ugornának, mikor már legszívesebben zokognék vagy gyilkolnék.
Igazán nem kérek sokat az emberektől, se nem drága holmikat. Ha megkapnám mindazt a figyelmet, amit én próbálok másoknak, már tökéletesen boldog lennék.
Gondolok itt meleg, nem kihűlt vacsorára.
Ha hajnalban indulnak el tőlem, kávé és reggeli biztosítása - ehhöm, kibaszott vendéglátói íratlan szabály az én neveltetésem szerint, bocs ha nagy igényű vagyok.
Ha látom xy-on, hogy amit csinálok, az neki kellemetlen, AKKOR NEM CSINÁLOM.
De voltaképpen már mindegy is, lassan úgy fogom fel az egészet, mint Floyd a Falban...
Minden ilyen idegesítő faszság csak egy újabb tégla a körém felállított falban.És voltaképpen egyre kényelmesebb idebent, sokkal jobb és élvezetesebb, mint odakint elviselni mindenkinek az agybaját, megfelelni mindenkinek, mindenkinek a kedvében járni, nehogy neki rossz legyen, mindenkinek segíteni, MÉGHA TE IS ÉPPEN HALDOKOLSZ, csinálni a napi rutint újra és újra...
nem, egyszerűbb bezárkózni és eltaszítani mindenkit, mert úgy talán észreveszik az emberek, ha elveszítenek egy időre, hogy kurvára oda kellett volna rám figyelni. Nem folyton csak azt mondogatni, hogy segítsek vagy ha van valami, hozzájuk mehetek nyugodtan...
néha elég lenne, ha mindenki a maga erejéből menne tovább felemelt fejjel, nyílt sebbel és nem rám támaszkodna, holott már minden sebből vérzek. néha elég lenne ha mindenki kitartana magának és nem én érezném kötelességemnek, hogy segítsek, mégha már magamon sem tudok...
de most már akárki jön hozzám segítségért, leszarom. Leszarom mert most önző vagyok és adok időt magamra, hogy csak magammal foglalkozzak és próbáljam magam valahogy összeszedni.
Szóval felőlem lehet valaki öngyilkos.
Nem érdekel.
Nekem is vannak problémáim amiket napról napra cipelek magammal, mégsem vagyok annyira önző, hogy másokat hátra hagyjak.
Felőlem lehet valaki szeretethiányos, kurvára nem fogom megölelni.
Nekem is megvannak a lelki problémáim, mégsem terheltem ezzel másokat, próbáltam elnyomni hogy magam oldjam meg őket.
Mert az ember így vagy úgy, de csak magára számíthat. Más nem oldhatja meg a gondjait, jó volna ha ezt mindenki felfogná végre.
És oh, talán nem tetszik, amit olvasol? Hát drágám, én mondtam hogy nem vagyok jó ember, én próbáltam elzárni ezt az arcomat, de most, hogy ennyire nem képesek figyelni rám az emberek, ennyire megundorodtam miattuk minden fajta érintkezéstől, ennyire elvesztettem a hitem mindenben ami csak létezett ezen a porfészkes bolygón... előtört és egy jó darabig nem szándékozom visszazárni. Minimum addig, míg azokra az apróságokra nem hajlandóak figyelni az emberek, és felhagynak azzal hogy engem lelkiszemetesnek használjanak.
....
A csapatra is dühös vagyok...
Miért kell nekem kötelességemnek éreznem, hogy életben tartsam? Hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a békét? Miért nem képes más valami témát feldobni, gondolkodni valami meeten amire nekem csak rá kellene bólintanom, vagy mindenki próbálna normálisan hozzászólni a másikhoz, vagy meghallgatni, ha valami probléma van...
Vagy miért nem lehet conon csak egy röpke órára összegyűlni, hogy közösen, mindannyian együtt együk meg azt a kurva tortát és ne kelljen félrerakosgatni és attól félnem hogy valaki kirekesztetnek érezze magát?
Miért csak én töröm magam azért, hogy családi legyen a hangulat?
Igen, tízezerszer mondták már hogy ha kell segítség, szóljak, de ismerhetnének eléggé a barátaim, hogy ha kitört gerinccel vánszorgok a lépcsőn akkor sem kérek segítséget.
Egyszerűen csak jó lenne, ha rajtam kívül más is észre venné, hogy hetek óta üres a csoport, vagy hogy anyci töri magát a jobbnál jobb hangulatért, talán lehetne gondolkodni másnak is...
én tényleg akartam egy közös teázást a pesti Siriusban, még egy közös Halloweenozáson is gondolkodtam, de így, hogy nemhogy conon, de majd még Szilveszterkor sem leszünk mind együtt, minek törjem magam?
Feltűnően egyes embereknek nem jelent annyit ez a csoport, mint nekem. Pedig ohh istenemre esküszöm, mennyi mindent eldobtam érte...
Egyre többször gondolom azt, hiba volt létre hoznom. Jobb lett volna ha csöndben maradok a kis fandomommal, és akkor még élnének a régi kapcsolataim, az ujjak meg nem volnának lángokkal karöltve.
Legszívesebben otthagynám az egész brancsot, de tudjátok mit?
Ez az egy dolog, amit utoljára akarok feladni.
Nem egyszer kívántam azt, hogy ne menjen szét a csapat...
De rájöttem, rosszul tettem fel a kérést...
Így most már ha elszívok egy szerencse szálat, ha elfújok egy gyertyát, egy szempillát, azt kérem, legyen elég erőm jó vezetőnek lenni.
Csak fáj, hogy ki kell nyitnom a számat ahhoz, hogy segítséget kapjak ehhez.
De mint mondtam, ez az utolsó dolog, amit fel akarok hagyni.
Éppen ezért, még próbálkozom. Bármennyire fáj is, hogy nem mindenkinek olyan fontos ez, mint nekem, nem erőltethetem rájuk.
Szóval ez lenne a helyzet... azt hiszem mindent leírtam/kiírtam magamból. Talán meg fogom bánni, de nem érdekel.
Csak szeretném, ha az emberek végre megértenék, hogy ha azt mondom, kényelmetlen, akkor ne érjenek hozzám. Ha tudják, hogy régóta rosszul vagyok, ne rakjanak még rá egy lapáttal.
A falam egyre csak vastagszik és növekszik, lassan ha föltekintek, már nem is látom a végét... És bár kényelmes itt, azért jó volna egy egészen kicsit vékonyabbra szelni.
De ehhez idő kell.
A cosplay és a csapat volt eddig, ami képes volt vékonyabbra szelni.
De most a legfőbb problémaokozó...
csak tudnám előre... érdemes-e törnöm magam, mégha teljesen kivagyok...
de akkor miért vagyok itt?
Mert...
Lenne pár dolog, amit most már jobb lenne magyarul is kiadnom magamból.
Nos, sok minden összejött már, ami miatt mostanában egyszerűen undorodom minden embertől.
Elemezzük részletesen.
Már régóta rengeteg törődést éreztem magam körül. Olyasfajta törődést, hogy le akarnak venni a lábamról, azt akarják, hogy beléjük essek. Értem ez alatt a folytonos puszilgatásokat, ölelkezéseket, hogy mindent a kezembe adnak, még ha én ezt piszkosul ki is használom.
És ezen továbbgondolkodtam. Tumblr-re is leírtam:
Nem, én most nagyon nem akarok kapcsolatot. Ha lenne is, biztosan kihasználnám az illetőt. Anyagilag, lelkileg, testileg, mindenhogy, aztán meg ott hagynám. És ezt undorító dolognak tartom, így aztán próbáltam ezt kontrollálni, és nem venni tudomást ezekről a jelekről. Egyszerűen ignorálni őket.
De csak folytatódott.
Én meg úgy éreztem maga minden egyes puszi, ölelés közben, mint egy űzött vad, akire többen is vadásznak, nekem pedig menekülnöm kell. Különben nem tudom tovább visszatartani magam...
És íme, elértünk a mostani ponthoz. Annyira próbáltam eltemetni a problémát és tűrni a testi érintkezést, hogy mára már nemhogy zavarba jövök, ha valaki megölel vagy megpuszil, hozzám bújik vagy akármi testi érintkezésről legyen szó... egyszerűen ideges leszek tőle, hányingerem lesz és legszívesebben elvágnám a másik torkát.
Mert megannyiszor elmondtam már, még akkor, mikor minden jól ment hogy KICSESZETTÜL NEM SZERETEM HA HOZZÁMBÚJNAK!
Nem, az nem "tökéletes páros" ha az egyik szeret bújni, a másik meg nem.
Ha valaki nem érzi jól magát mások érintésétől, AKKOR KIBASZOTTUL BÉKÉN KELL HAGYNI!
Igen, besokalltam. Hiába mondtam ötezerszer Chrissnek, hogy nem szeretem ha bújnak hozzám, vagy csak eltűröm, nem esett le neki, hogy talán kurvára kényelmetlen nekem. Namármost, ha beközöltem mindezt, miért muszáj engem 2 percenként kényelmetlen helyzetbe hozni? Nem, nem aranyos az hogy belül legszívesebben felrobbannék, neki esnék mindennek ami mozog és addig basznám az útpatkába a másik fejét míg szilánkosra nem törik.
Igen, Jolica ezt érzi ha mások random megöelik, megpuszilják stb. Köszönhetitek magatoknak, akik nem értették meg a szavaimat, vagy csak basztatok rám figyelni.
Ha szarul vagyok és ölelésre van szükségem, majd ÉN döntök felőle hogy létesítek testi kapcsolatot, vagy tökéletesen elvagyok a téglák mögött.
Szóval igen, az egyik probléma valami ilyesmi, és esküszöm, ha valaki az üdvözlő és a búcsúzó ölelésen kívül még rákontráz, fejbebaszom egy baltával. Legyen az bárki.
LEHETNE FIGYELNI A SZAVAIMRA! Nem véletlenül mondok el dolgokat, nem azért jártatom a számat, hogy szellőzzön!
Ebből jön a következő probléma, ami felhúzott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek szeretik elfelejteni a szavaimat. Vagy abszolút oda se figyelnek rám.
Nem esik le pl hogy ezerszer mondom hogy táncos múltam volt és talán egy rendes tánciskolában arra nevelik a diákokat hogy kurvára fogják be a szájukat az óra alatt, hogy hallják, mit mondd a tanár, lássák, hogyan kell táncolni, és mikor elindul a zene, a drága a diák át tudja adni magát és ne a másikra kelljen figyelnie, hogy mit mond.
Vagy hogy ha már húszezerszer kell buszozni, vegyünk előre jegyet, mert úgy olcsóbb és én sem vagyok aranyrögökből hogy hatszázszor kiadjak 340 forintot. akkor már inkább gyalogolok fél lábbal.
Igazán nem kérek sokat, csak ha már tudják az emberek, hogy kávébuzi vagyok, ne várjuk már meg hogy kihűljön az a vacak, képek ide vagy oda, a kávé melegen jó, vagy fagyival.
Vagy ha már tudjuk hogy vendégségbe vagyok, fucking leave me alone, mert én érzem magam rettentően rosszul, hogy mással foglalkozom.
Ha láthatóan hátra felé kell fordulnod, hogy beszélgess velem séta közben, kurvára lassíts le, mert hiába akarok, nem tudok rohanni.
Ha látod hogy kicseszett fáradt vagyok, esetleg még a képedbe is mondom, ne akarj még lámpaoltás után az élet megfejthetetlen dolgairól filozofálni nekem, mert vagy megjátszom hogy alszom hogy befogd, vagy végig csak "aha-t" fogsz kapni.
rohadtul örülnék, ha nem kellene használati utasítást adnom magamhoz, ha az emberek odafigyelnének rám, és nem csak akkor ugornának, mikor már legszívesebben zokognék vagy gyilkolnék.
Igazán nem kérek sokat az emberektől, se nem drága holmikat. Ha megkapnám mindazt a figyelmet, amit én próbálok másoknak, már tökéletesen boldog lennék.
Gondolok itt meleg, nem kihűlt vacsorára.
Ha hajnalban indulnak el tőlem, kávé és reggeli biztosítása - ehhöm, kibaszott vendéglátói íratlan szabály az én neveltetésem szerint, bocs ha nagy igényű vagyok.
Ha látom xy-on, hogy amit csinálok, az neki kellemetlen, AKKOR NEM CSINÁLOM.
De voltaképpen már mindegy is, lassan úgy fogom fel az egészet, mint Floyd a Falban...
Minden ilyen idegesítő faszság csak egy újabb tégla a körém felállított falban.És voltaképpen egyre kényelmesebb idebent, sokkal jobb és élvezetesebb, mint odakint elviselni mindenkinek az agybaját, megfelelni mindenkinek, mindenkinek a kedvében járni, nehogy neki rossz legyen, mindenkinek segíteni, MÉGHA TE IS ÉPPEN HALDOKOLSZ, csinálni a napi rutint újra és újra...
nem, egyszerűbb bezárkózni és eltaszítani mindenkit, mert úgy talán észreveszik az emberek, ha elveszítenek egy időre, hogy kurvára oda kellett volna rám figyelni. Nem folyton csak azt mondogatni, hogy segítsek vagy ha van valami, hozzájuk mehetek nyugodtan...
néha elég lenne, ha mindenki a maga erejéből menne tovább felemelt fejjel, nyílt sebbel és nem rám támaszkodna, holott már minden sebből vérzek. néha elég lenne ha mindenki kitartana magának és nem én érezném kötelességemnek, hogy segítsek, mégha már magamon sem tudok...
de most már akárki jön hozzám segítségért, leszarom. Leszarom mert most önző vagyok és adok időt magamra, hogy csak magammal foglalkozzak és próbáljam magam valahogy összeszedni.
Szóval felőlem lehet valaki öngyilkos.
Nem érdekel.
Nekem is vannak problémáim amiket napról napra cipelek magammal, mégsem vagyok annyira önző, hogy másokat hátra hagyjak.
Felőlem lehet valaki szeretethiányos, kurvára nem fogom megölelni.
Nekem is megvannak a lelki problémáim, mégsem terheltem ezzel másokat, próbáltam elnyomni hogy magam oldjam meg őket.
Mert az ember így vagy úgy, de csak magára számíthat. Más nem oldhatja meg a gondjait, jó volna ha ezt mindenki felfogná végre.
És oh, talán nem tetszik, amit olvasol? Hát drágám, én mondtam hogy nem vagyok jó ember, én próbáltam elzárni ezt az arcomat, de most, hogy ennyire nem képesek figyelni rám az emberek, ennyire megundorodtam miattuk minden fajta érintkezéstől, ennyire elvesztettem a hitem mindenben ami csak létezett ezen a porfészkes bolygón... előtört és egy jó darabig nem szándékozom visszazárni. Minimum addig, míg azokra az apróságokra nem hajlandóak figyelni az emberek, és felhagynak azzal hogy engem lelkiszemetesnek használjanak.
....
A csapatra is dühös vagyok...
Miért kell nekem kötelességemnek éreznem, hogy életben tartsam? Hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a békét? Miért nem képes más valami témát feldobni, gondolkodni valami meeten amire nekem csak rá kellene bólintanom, vagy mindenki próbálna normálisan hozzászólni a másikhoz, vagy meghallgatni, ha valami probléma van...
Vagy miért nem lehet conon csak egy röpke órára összegyűlni, hogy közösen, mindannyian együtt együk meg azt a kurva tortát és ne kelljen félrerakosgatni és attól félnem hogy valaki kirekesztetnek érezze magát?
Miért csak én töröm magam azért, hogy családi legyen a hangulat?
Igen, tízezerszer mondták már hogy ha kell segítség, szóljak, de ismerhetnének eléggé a barátaim, hogy ha kitört gerinccel vánszorgok a lépcsőn akkor sem kérek segítséget.
Egyszerűen csak jó lenne, ha rajtam kívül más is észre venné, hogy hetek óta üres a csoport, vagy hogy anyci töri magát a jobbnál jobb hangulatért, talán lehetne gondolkodni másnak is...
én tényleg akartam egy közös teázást a pesti Siriusban, még egy közös Halloweenozáson is gondolkodtam, de így, hogy nemhogy conon, de majd még Szilveszterkor sem leszünk mind együtt, minek törjem magam?
Feltűnően egyes embereknek nem jelent annyit ez a csoport, mint nekem. Pedig ohh istenemre esküszöm, mennyi mindent eldobtam érte...
Egyre többször gondolom azt, hiba volt létre hoznom. Jobb lett volna ha csöndben maradok a kis fandomommal, és akkor még élnének a régi kapcsolataim, az ujjak meg nem volnának lángokkal karöltve.
Legszívesebben otthagynám az egész brancsot, de tudjátok mit?
Ez az egy dolog, amit utoljára akarok feladni.
Nem egyszer kívántam azt, hogy ne menjen szét a csapat...
De rájöttem, rosszul tettem fel a kérést...
Így most már ha elszívok egy szerencse szálat, ha elfújok egy gyertyát, egy szempillát, azt kérem, legyen elég erőm jó vezetőnek lenni.
Csak fáj, hogy ki kell nyitnom a számat ahhoz, hogy segítséget kapjak ehhez.
De mint mondtam, ez az utolsó dolog, amit fel akarok hagyni.
Éppen ezért, még próbálkozom. Bármennyire fáj is, hogy nem mindenkinek olyan fontos ez, mint nekem, nem erőltethetem rájuk.
Szóval ez lenne a helyzet... azt hiszem mindent leírtam/kiírtam magamból. Talán meg fogom bánni, de nem érdekel.
Csak szeretném, ha az emberek végre megértenék, hogy ha azt mondom, kényelmetlen, akkor ne érjenek hozzám. Ha tudják, hogy régóta rosszul vagyok, ne rakjanak még rá egy lapáttal.
A falam egyre csak vastagszik és növekszik, lassan ha föltekintek, már nem is látom a végét... És bár kényelmes itt, azért jó volna egy egészen kicsit vékonyabbra szelni.
De ehhez idő kell.
A cosplay és a csapat volt eddig, ami képes volt vékonyabbra szelni.
De most a legfőbb problémaokozó...
csak tudnám előre... érdemes-e törnöm magam, mégha teljesen kivagyok...
2013. augusztus 1., csütörtök
Vissza akarok menni
Sok dolgot basztam már el életemben... de semmit se ennyire...
igen. ismét lelkizés jön. de muszáj.
Idén elmaradt... nem tudom igazából miért, de elmaradt a BalaCon. A nyárnak egyetlen olyan hete, amikor ténylegesen azokkal voltam összezárva, akiket a világon a legjobban szeretek.
Lehet most hőbörögni, hogy de hisz más baráttal is nyaraltam idén, de sajnálom, a Zacc bohókás, eszeveszett hangulatát senki sem képes visszaadni...
Senki sem képes olyan palacsintát sütni, mint Ichi.
Senki sem tud olyan finom rántottát és Zamárdi salátát csinálni, mint Katie.
Senki sem tud úgy heccelni, harapni, mint Nita...
Sehol máshol nem olyan szép a kilátás, mint Zamárdin...
Elképesztően hiányzik. Hiányoznak azok a belső poénok, amiket talán senki sem ért meg... a TÁRS, TE IS?... a jetski, a kávéscsészék...
akárhányzor meghallom ezeket a szavakat, elmosolyodok, majd bekönnyezek, mert Ők jutnak eszembe.
Persze, vitázni is vitázunk azalatt az egy hét alatt... de még azokra is mosolyogva tekintek vissza...
És itt kezdődik a gond.
Előre tekinteni nem merek...
elkövettem egy olyan hibát, ami miatt szinte rettegek attól, hogy lesz-e egyáltalán következő esélyem átélni mindezt... hogy... meg leszek-e hívva egyáltalán jövőre...
Olyan... természetesnek volt véve, hogy én mindig elmegyek erre, holott alig beszélek Shaddel... de most... az lenne tán a természetes, ha nem hívna meg...
Hisz az óta az eset óta, augusztus vége óta nem is beszélünk egymással... Conon is csak köszönünk egymásnak, és annyi...
És... kegyetlenül félek attól, hogy így teljesen el leszek felejtve...
mondjuk meg is érteném... nem sok ember hívná el az exét egy hétvégére nyaralni, nem?
És épp ezt bánom... ha tudtam, volna, hogy egyszer veszélybe kerül az, hogy ezt a fergeteges élményt átéljem, hogy a barátaimmal lehessek egy egész hétig... hogy Vele hülyülhessek... akkor már az elején kitéptem volna azt a redva érzést a szívemből... vagy... hamar összeszedtem volna magam és úgy tettem volna, mintha mi sem történt volna!
De most... nagyon félek, hogy mindent elrontottam... hogy más sosem lesz minden a régi... hogy... látni se akar többé...
Pedig... istenemre mondom, mindent megtennék, hogy minden olyan legyen, mint az előtt... nem okoznék gondot... nem hoznék fel semmit, ha kell, csöndben maradok, gubbasztok egy sarokban, csak...
Hadd halljam ismét azt az indián zenét az utcafesztről...
hadd rohangásszak ismét cosplayben a parton...
hadd nyávogjak ismét Shaddel és Katie-vel...
Ez az egy év kimaradás pont a legrosszabbkor jött...
pont mikor a leginkább tele vagyok kétségekkel és félelemmel...
igen. ismét lelkizés jön. de muszáj.
Idén elmaradt... nem tudom igazából miért, de elmaradt a BalaCon. A nyárnak egyetlen olyan hete, amikor ténylegesen azokkal voltam összezárva, akiket a világon a legjobban szeretek.
Lehet most hőbörögni, hogy de hisz más baráttal is nyaraltam idén, de sajnálom, a Zacc bohókás, eszeveszett hangulatát senki sem képes visszaadni...
Senki sem képes olyan palacsintát sütni, mint Ichi.
Senki sem tud olyan finom rántottát és Zamárdi salátát csinálni, mint Katie.
Senki sem tud úgy heccelni, harapni, mint Nita...
Sehol máshol nem olyan szép a kilátás, mint Zamárdin...
Elképesztően hiányzik. Hiányoznak azok a belső poénok, amiket talán senki sem ért meg... a TÁRS, TE IS?... a jetski, a kávéscsészék...
akárhányzor meghallom ezeket a szavakat, elmosolyodok, majd bekönnyezek, mert Ők jutnak eszembe.
Persze, vitázni is vitázunk azalatt az egy hét alatt... de még azokra is mosolyogva tekintek vissza...
És itt kezdődik a gond.
Előre tekinteni nem merek...
elkövettem egy olyan hibát, ami miatt szinte rettegek attól, hogy lesz-e egyáltalán következő esélyem átélni mindezt... hogy... meg leszek-e hívva egyáltalán jövőre...
Olyan... természetesnek volt véve, hogy én mindig elmegyek erre, holott alig beszélek Shaddel... de most... az lenne tán a természetes, ha nem hívna meg...
Hisz az óta az eset óta, augusztus vége óta nem is beszélünk egymással... Conon is csak köszönünk egymásnak, és annyi...
És... kegyetlenül félek attól, hogy így teljesen el leszek felejtve...
mondjuk meg is érteném... nem sok ember hívná el az exét egy hétvégére nyaralni, nem?
És épp ezt bánom... ha tudtam, volna, hogy egyszer veszélybe kerül az, hogy ezt a fergeteges élményt átéljem, hogy a barátaimmal lehessek egy egész hétig... hogy Vele hülyülhessek... akkor már az elején kitéptem volna azt a redva érzést a szívemből... vagy... hamar összeszedtem volna magam és úgy tettem volna, mintha mi sem történt volna!
De most... nagyon félek, hogy mindent elrontottam... hogy más sosem lesz minden a régi... hogy... látni se akar többé...
Pedig... istenemre mondom, mindent megtennék, hogy minden olyan legyen, mint az előtt... nem okoznék gondot... nem hoznék fel semmit, ha kell, csöndben maradok, gubbasztok egy sarokban, csak...
Hadd halljam ismét azt az indián zenét az utcafesztről...
hadd rohangásszak ismét cosplayben a parton...
hadd nyávogjak ismét Shaddel és Katie-vel...
Ez az egy év kimaradás pont a legrosszabbkor jött...
pont mikor a leginkább tele vagyok kétségekkel és félelemmel...
2013. július 29., hétfő
Why do we fall in love so easy? Even when it's not right...
Nem tudom mi van velem mostanában...
Boldognak kellene lennem...
Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...
Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...
Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...
Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.
Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...
De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...
Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D
Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról.
A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...
de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...
egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...
ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...
de tényleg jól esik...
igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...
addig is... valahogy kibírom.
Boldognak kellene lennem...
Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...
Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...
Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...
Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.
Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...
De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...
Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D
Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról.
A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...
de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...
egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...
ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...de tényleg jól esik...
igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...
addig is... valahogy kibírom.
2013. július 19., péntek
Ami a beszédből kimarad
Oké, mára pontosan egy hete, hogy Szelídről áthurcolkodtunk hozzánk, Kalocsára... hogy végeztünk a forgatással...
Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...
Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...
És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D
Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...
Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...
Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)
Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...
Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...
Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...
Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...
Ugyanakkor...
Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.
És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...
csodálatos érzés.
És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...
Nosztalgiázni...
Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...
Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">
És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...
Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...
Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...
Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...
Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...
És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D
Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...
Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...
Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)
Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...
Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...
Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...
Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...
Ugyanakkor...
Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.
És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...
csodálatos érzés.
És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...
Nosztalgiázni...
Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...
Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">
És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...
Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...
Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...
2013. május 30., csütörtök
Csak a fény felé
Utálom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...
De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.
Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...
A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...
Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?
Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...
És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.
Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...
De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.
Az idő a ludas.
Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...
Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.
Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.
Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...
Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.
Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...
két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...
Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.
Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.
Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...
De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.
Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...
A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...
Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?
Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...
És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.
Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...
De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.
Az idő a ludas.
Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...
Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.
Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.
Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...
Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.
Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...
két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...
Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.
Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.
Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...
2013. május 7., kedd
Happiness I cannot feel and love to me is so unreal
A gondok csak úgy rohangálnak mostanában errefelé... nem azt mondom, hogy oly hatalmasak, de azért okoznak fej, illetve szívtörést nekem...
A hétvégén két barátomat is vissza kellett utasítanom, ami nekem eddig teljesen idegen volt. És egész végig ilyen kis depi gombóc voltam, hogy I hate myself, mert voltam már olan helyzetben, mikor nekem se kellett sok, hogy valljak egy fontos barátnak, tudva, hogy úgyis vissza fog utasítani, és tudva, hogy utána semmi sem lesz ugyanaz.
és tudom, hogy ritka szar érzés ez :'D
és utáltam magam, amiért két barátom miattam került ilyen helyzetbe...
de talán sikerül úgy játszanom a lapokat, hogy ne változzon semmi...
a keserű poén az egészben, hogy egészen hosszú ideig azért utasítottam el mindenfajta közeledést felém, mert egyszerűen nem akartam ismét szerelmes lenni.
Sajnos a nyár végére becsúszott kis kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy minden kedvem elment a kapcsolatoktól, hisz úgyis végük lesz egyszer... és mivel meglehetősen fájt az a kaland, nem akartam ismét átélni, ismét elkövetni ugyanazt a hibát, így szépen bezártam kapuim.
de fuck, valaki most intenzíven kopogtat... mit kopogtat, DÖRÖMBÖL azon a cseszett ajtón :'D
Pedig megint a szerep miatt van... és én eddig sosem kerültem ki győztesen a szerepjáték alapozta szerelmi kapcsolatokból... (nem mintha a rendes kapcsolataim olyan sikeresek lettek volna... egy faszfej vagyok, tudom)
Eddig próbáltam valahogy elhitetni magamban, hogy ez nem valós, ez... csak a játék miatt van. Próbáltam valahogy csírájában elfojtani a dolgot, mielőtt még megégetem magam, de nem. Ha Jolica valamit elkezd, azt befejezi, ha abba lelkileg bele is rokkan.
Bár mióta Ichi is megerősített, hogy bakker az igenis flört volt, kezdek kételkedni abban, hogy tényleg olyan rossz lenne ez...
Mert... ki tudja, talán össze is jönnénk?
fucking thoughs. igen.
mert mégis mi lenne akkor?
én továbbra is egy olyan ember vagyok, aki szeret olykor -sűrűn- egyedül lenni a hülye gondolataival, aki sűrűn letargikus, aki nem csak conon, de az életben is megy a feje után, midnenféle tervek nélkül...
és ezt eddig tapasztalataim szerint nem sokan tolerálták...
józanítanom kell magam, különben el kezdek azon fantáziálni, hogy hát mi van ha most más lesz? mi van, ha végre boldog leszek?
de... ennek nagyon csekély az esélye... úgy érzem, jobb lenne nekem még egyedül, még nem lennék kész egy kapcsolatra, ilyen gondolatokkal...
viszont Nita rátapintott a lényegre. Nem, nem jó nekem egyedül, ha az ilyen apró gesztusok ennyire cseszett jól esnek...
nem tudom már mit gondoljak. Vizsgáznom kell lassan, de egyszerűen képtelen vagyok tanulni, mert folyton rajta jár az eszem, és ezen az egészen. hogy hogyan volna jó... vagy hogy tényleg tisztán látok-e, vagy ez csak a szív illúziója?
Ichinek van igaza, rá kellene kérdeznem, mennyire komoly ez, vagy mi ez...
de olyan nyomi vagyok, hogy nem tudom hogyan kéne megtennem, és nem is merem...
nem szeretném elbaszni sem a barátságot, sem a csoportot ezzel...
megaztán... sosem tudom, milyen indokkal írhatnék rá... szerepezésen kívül nem rendelkezem semmi hasznossal vagy érdekessel... (igen, Entrés önmarcangolás (Y))
Pedig tegnap is... belegebedtem már a várakozásba...
hhhhh.... Tenni kell valamit...
Mert most ha a conra gondolok, egyszerre vagyok vidám és lesújtott.
Vidám vagyok, mert pénteken ökörködhetek Nitáékkal, és mert jó lesz egy csomó embert újra látni, jó lesz végig Greedként árasztani az értelmet meg osztogatni a pillecukrot...
viszont...
ha eszembe jut az...
pillangók kapnak szárnyra a mellkasomban, gombóc ragad a torkomba, a gyomrom meg görcsölni kezd.
mert nem tudom, hogy leszek képes türtőztetni magam és hogy bírom majd egész nap leplezni, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben velem.
és még a vizsgákról nem is beszéltem.
nem. ez a szerelmi katyvasz nagyon rosszkor jött.
csak tudnám, mit kellene gondolnom erről az egészről...
reménykedjek, hogy összejöjjön?
vagy zárkózzak még egy a világtól és próbáljam elfelejteni a nyári dolgot?
de... mi van ha pont ettől lennék képes végre felejteni?...
nem tudom. csak annyi biztos számomra, hogy hiányzik, ha egy nap nem beszélünk, és nem számít mennyire vagyok levert, mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
I need someone to show me the things in life that I can't find
I can't see the things that make true happiness, I must be blind
Black Sabbath - Paranoid
A hétvégén két barátomat is vissza kellett utasítanom, ami nekem eddig teljesen idegen volt. És egész végig ilyen kis depi gombóc voltam, hogy I hate myself, mert voltam már olan helyzetben, mikor nekem se kellett sok, hogy valljak egy fontos barátnak, tudva, hogy úgyis vissza fog utasítani, és tudva, hogy utána semmi sem lesz ugyanaz.
és tudom, hogy ritka szar érzés ez :'D
és utáltam magam, amiért két barátom miattam került ilyen helyzetbe...
de talán sikerül úgy játszanom a lapokat, hogy ne változzon semmi...
a keserű poén az egészben, hogy egészen hosszú ideig azért utasítottam el mindenfajta közeledést felém, mert egyszerűen nem akartam ismét szerelmes lenni.
Sajnos a nyár végére becsúszott kis kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy minden kedvem elment a kapcsolatoktól, hisz úgyis végük lesz egyszer... és mivel meglehetősen fájt az a kaland, nem akartam ismét átélni, ismét elkövetni ugyanazt a hibát, így szépen bezártam kapuim.
de fuck, valaki most intenzíven kopogtat... mit kopogtat, DÖRÖMBÖL azon a cseszett ajtón :'D
Pedig megint a szerep miatt van... és én eddig sosem kerültem ki győztesen a szerepjáték alapozta szerelmi kapcsolatokból... (nem mintha a rendes kapcsolataim olyan sikeresek lettek volna... egy faszfej vagyok, tudom)
Eddig próbáltam valahogy elhitetni magamban, hogy ez nem valós, ez... csak a játék miatt van. Próbáltam valahogy csírájában elfojtani a dolgot, mielőtt még megégetem magam, de nem. Ha Jolica valamit elkezd, azt befejezi, ha abba lelkileg bele is rokkan.
Bár mióta Ichi is megerősített, hogy bakker az igenis flört volt, kezdek kételkedni abban, hogy tényleg olyan rossz lenne ez...
Mert... ki tudja, talán össze is jönnénk?
fucking thoughs. igen.
mert mégis mi lenne akkor?
én továbbra is egy olyan ember vagyok, aki szeret olykor -sűrűn- egyedül lenni a hülye gondolataival, aki sűrűn letargikus, aki nem csak conon, de az életben is megy a feje után, midnenféle tervek nélkül...
és ezt eddig tapasztalataim szerint nem sokan tolerálták...
józanítanom kell magam, különben el kezdek azon fantáziálni, hogy hát mi van ha most más lesz? mi van, ha végre boldog leszek?
de... ennek nagyon csekély az esélye... úgy érzem, jobb lenne nekem még egyedül, még nem lennék kész egy kapcsolatra, ilyen gondolatokkal...
viszont Nita rátapintott a lényegre. Nem, nem jó nekem egyedül, ha az ilyen apró gesztusok ennyire cseszett jól esnek...
nem tudom már mit gondoljak. Vizsgáznom kell lassan, de egyszerűen képtelen vagyok tanulni, mert folyton rajta jár az eszem, és ezen az egészen. hogy hogyan volna jó... vagy hogy tényleg tisztán látok-e, vagy ez csak a szív illúziója?
Ichinek van igaza, rá kellene kérdeznem, mennyire komoly ez, vagy mi ez...
de olyan nyomi vagyok, hogy nem tudom hogyan kéne megtennem, és nem is merem...
nem szeretném elbaszni sem a barátságot, sem a csoportot ezzel...
megaztán... sosem tudom, milyen indokkal írhatnék rá... szerepezésen kívül nem rendelkezem semmi hasznossal vagy érdekessel... (igen, Entrés önmarcangolás (Y))
Pedig tegnap is... belegebedtem már a várakozásba...
hhhhh.... Tenni kell valamit...
Mert most ha a conra gondolok, egyszerre vagyok vidám és lesújtott.
Vidám vagyok, mert pénteken ökörködhetek Nitáékkal, és mert jó lesz egy csomó embert újra látni, jó lesz végig Greedként árasztani az értelmet meg osztogatni a pillecukrot...
viszont...
ha eszembe jut az...
pillangók kapnak szárnyra a mellkasomban, gombóc ragad a torkomba, a gyomrom meg görcsölni kezd.
mert nem tudom, hogy leszek képes türtőztetni magam és hogy bírom majd egész nap leplezni, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben velem.
és még a vizsgákról nem is beszéltem.
nem. ez a szerelmi katyvasz nagyon rosszkor jött.
csak tudnám, mit kellene gondolnom erről az egészről...
reménykedjek, hogy összejöjjön?
vagy zárkózzak még egy a világtól és próbáljam elfelejteni a nyári dolgot?
de... mi van ha pont ettől lennék képes végre felejteni?...
nem tudom. csak annyi biztos számomra, hogy hiányzik, ha egy nap nem beszélünk, és nem számít mennyire vagyok levert, mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
I need someone to show me the things in life that I can't find
I can't see the things that make true happiness, I must be blind
Black Sabbath - Paranoid
2013. április 17., szerda
don't read.
no... don't do that... don't fucking do that...
you're gonna get hurt...
you don't want to get hurt, don't you?
so... just do not do stupid things.. do not think stupid things.
be alone.
so, you wont hurt...
you remember what happened the last time...
you remember how much you hurt when it was over...
you don't want to make the same mistake, right?
you don't want to be so sad again...
don't think stupid things.
just... be alone. That's what keeps your heart in safe.
Cause you don't want to love anymore... don't you?
you're gonna get hurt...
you don't want to get hurt, don't you?
so... just do not do stupid things.. do not think stupid things.
be alone.
so, you wont hurt...
you remember what happened the last time...
you remember how much you hurt when it was over...
you don't want to make the same mistake, right?
you don't want to be so sad again...
don't think stupid things.
just... be alone. That's what keeps your heart in safe.
Cause you don't want to love anymore... don't you?
2013. április 16., kedd
Panasz, nyavalygás. fuck, nem akartam ezt.
Szenvedek... látványosan...
Ennél látványosabban már nem is lehetne szenvedni...
I don't know mi a faszom bajom van, de már sírok :'D nem akartam nyavalygást a blogra, de most legszívesebben ráborulnék valaki vállára és csak arról beszélnék, mennyire szarul vagyok és nyírjon már ki, hogy vége legyen :'D
a torkom legalább tiszta, hogy a fagyi miatt fáj...
de hogy a hasam miért akar fölrobbanni, arról fogalmam sincs...
csak fetrengek és meg sem bírok moccanni...
tud hasfájást okozni a negro?
great, próbálom kikúrálni a torkom, erre a hasam fájdul meg?
hhh van egy olyan érzésem hogy ma sem fogok aludni fél óránál többet...
de ha így lesz, eskü inkább felkelek és átmegyek a másik szobába tumblr-rözni...
csak rohadtul nyűgös vagyok már...
itt a tavasz én meg ilyenkor betegszem le? Egész télen nem volt semmi bajom, erre most mindjárt idehalok?
úgy érzem magam, mint egy csecsemő, legszívesebben addig bőgnék, míg el nem múlik a fájdalom...
ha ma sem fogok aludni, nem hiszem, hogy bemegyek órákra. ma is kész csoda hogy azt a kettőt valahogy kibírtam...
csütörtökön meg kis előadást kellene tartanom...
fuck.
haza akarok menni.
Kalocsára...
annyira.... elegem van...
szeretnék randomkodni Swaggal meg a többiekkel...
nem pedig bőgni a fájdalomtól...
ritkán vagyok beteg, és elismerem, olyankor nagyon nyűgös vagyok...
de még sosem voltam ennyire szarul.
igen, valahogy énis ezt ordítom odabent....
END IT
I DO NOT FUCKING WANT TO FEEL THIS PAIN.
És annyira rosszul érzem magam, amiért itt sajnáltatom a picsám, de...
nem, tényleg nem bírom... és annyira idegesít hogy egyedül vagyok. Igen, rámtört a magányérzet. fuck, mintha nem lenne így is elég bajom...
De még mindig attól félek, hogy nem tudok majd aludni... nem akarok egy újabb átvirrasztott éjszakát... nem akarom azt érezni, mintha egy penge vágná a torkom a gyomrom meg szét akar szakadni apró cafatokra...
nem akarok érezni semmit már.
Pedig akartam venni holnap egy YOLO-s nyakláncot végre...
de nem hiszem hogy lesz elég erőm ehhez az egészhez... bármihez.
hhh nahjó, a TF-es emberek most tényleg feldobnak egy kicsit...
megpróbálom összeszedni magam, de oh man... van egy olyan sanda gyanúm hogy én a holnapi napot teljes mértékben skippelni fogom.
ezt pedig itt hagyom. mert amíg nem lettem ennyire rosszul, végig ezt dúdoltam. és valahogy tartja bennem a lelket... I guess.
Ennél látványosabban már nem is lehetne szenvedni...
I don't know mi a faszom bajom van, de már sírok :'D nem akartam nyavalygást a blogra, de most legszívesebben ráborulnék valaki vállára és csak arról beszélnék, mennyire szarul vagyok és nyírjon már ki, hogy vége legyen :'D
a torkom legalább tiszta, hogy a fagyi miatt fáj...
de hogy a hasam miért akar fölrobbanni, arról fogalmam sincs...
csak fetrengek és meg sem bírok moccanni...
tud hasfájást okozni a negro?
great, próbálom kikúrálni a torkom, erre a hasam fájdul meg?
hhh van egy olyan érzésem hogy ma sem fogok aludni fél óránál többet...
de ha így lesz, eskü inkább felkelek és átmegyek a másik szobába tumblr-rözni...
csak rohadtul nyűgös vagyok már...
itt a tavasz én meg ilyenkor betegszem le? Egész télen nem volt semmi bajom, erre most mindjárt idehalok?
úgy érzem magam, mint egy csecsemő, legszívesebben addig bőgnék, míg el nem múlik a fájdalom...
ha ma sem fogok aludni, nem hiszem, hogy bemegyek órákra. ma is kész csoda hogy azt a kettőt valahogy kibírtam...
csütörtökön meg kis előadást kellene tartanom...
fuck.
haza akarok menni.
Kalocsára...
annyira.... elegem van...
szeretnék randomkodni Swaggal meg a többiekkel...
nem pedig bőgni a fájdalomtól...
ritkán vagyok beteg, és elismerem, olyankor nagyon nyűgös vagyok...
de még sosem voltam ennyire szarul.
igen, valahogy énis ezt ordítom odabent....
END IT
I DO NOT FUCKING WANT TO FEEL THIS PAIN.
És annyira rosszul érzem magam, amiért itt sajnáltatom a picsám, de...
nem, tényleg nem bírom... és annyira idegesít hogy egyedül vagyok. Igen, rámtört a magányérzet. fuck, mintha nem lenne így is elég bajom...
De még mindig attól félek, hogy nem tudok majd aludni... nem akarok egy újabb átvirrasztott éjszakát... nem akarom azt érezni, mintha egy penge vágná a torkom a gyomrom meg szét akar szakadni apró cafatokra...
nem akarok érezni semmit már.
Pedig akartam venni holnap egy YOLO-s nyakláncot végre...
de nem hiszem hogy lesz elég erőm ehhez az egészhez... bármihez.
hhh nahjó, a TF-es emberek most tényleg feldobnak egy kicsit...
megpróbálom összeszedni magam, de oh man... van egy olyan sanda gyanúm hogy én a holnapi napot teljes mértékben skippelni fogom.
ezt pedig itt hagyom. mert amíg nem lettem ennyire rosszul, végig ezt dúdoltam. és valahogy tartja bennem a lelket... I guess.
2013. április 15., hétfő
yey Truffula Flu csoport~ +nyári Once-ler cp tervek és egy kis lelkizés
Nos, ez egy gyors röptű bejegyzés lesz, mert már rég aludnom kellene, holnap korán megyek suliba, szaaal... csapjunk a lecsóba.
Boldog vagyok.
Úgy néz ki, sikerül összehozni egy kisebb Truffula Flu csapatot MAT conra, július 6-ára...
Ahhoz képest, hogy kezdetben azt hittem, tök egyedül vagyok ezzel a csodálatos fandommal, ez most cseszett jól esik.
Csütörtökön azt sem tudtam, hova kapjak, mikor drága Swag letámadott, hogy nem vagyok egyedül...
Aztán Nika is belekezdett, Chriss meg még csak kóstolgatja, de ebből hamarosan fanság lesz, tapasztalatból mondom xD
Aztán reményeim szerint, ha elkezdem írni magyarul a sztorit, Asako is jobban bekapcsolódik majd :D
Szal igen, ahhoz képest, hogy kezdetben egyedül vergődtem a sok FEELS-szel, most nagyon boldog vagyok, hogy lesz egy kis csapatunk, akikkel rangomkodhatok és végre kiadhatom magamból a fangörcsöket...
DE.
Sok rossz tapasztalatból azt hiszem próbálom inkább visszafogni magam.
Mert amilyen szerencsém van, majd az utolsó pillanatban derül ki hogy a fél csapat nem tud jönni, vagy más cp-t kell húznia kérésre, és a csapatból maradok egyedül :'D
Már csak azért is gondolok a rosszra is, mert emlékszem, a HetaOnis, Insanity-s CMV ötletnél is kb ugyanígy fel voltam spanolva, hamar megírtuk Shaddal és Katie-vel a forgatókönyvet, megcsináltam alig egy hét alatt a koreográfiát, igyekeztem segíteni mindenben...
erre le lett fújva :'D
őszintén szólva, nem csalódtam még olyan nagyot, mint akkor. és semmi kedvem ismét átélni azt a keserű érzést, hogy hiába való volt minden erőfeszítésem.
Szóval asszem lelkiekben felkészülök arra is, hogy maradok egyedüli zombiharcos (wow de menő név már) a conon... igen, pesszimista vagyok, de inkább csalódok kellemesen, mint... mint úgy :'D
Viszont ha tényleg összejön, én nagyon boldog leszek...
már azon töröm a fejem, hova mehetnénk jó képeket csinálni TwT de sajnos a PeCsa közelében nem tudok olyan lepusztult helyet ami jó volna D: szal egyelőre csak peaceful képötleteim vannak... no meg yaoi xD de ahhoz a másik fél beleegyezése is kell ^^"
kicsit félek, hogy elriasztom magam mellől az embereket :'D
mármint...
Conon Greed-lerhez is olyan szívesen odamentem volna randomkodni meg hülyéskedni, de a hangok azt suttogták, hogy neee~~ idióta, még megijeszted a retardáltságoddal~~
aztán most csütörtök óta Swaggal is úgy vagyok, hogy oké, fan (illetve most már baj)társak vagyunk, de nem tudom hol a határ és mivan ha túlzásba viszem és és és :'D damn, I don't know how to make friend...
hhnnn nem erről akartam beszélni... ><
deee ez anyár úgyérzem a Once-lereké lesz...
mert ugye akarom Rocky női verzióját is... kezdetben ez a szerelés tetszett meg, de most, hogy olvasom a TF-et, azon a verziós Fem!Rockyn is elgondolkodtam...
de az az angolzászlós póló annyira kacsingat rám D: szóval szerintem maradok ennél...
csak meg kell várnom, hogy megnőjön a hajam... parókára nem akarok költeni, mert szerintem úgyis csak egyszer használatos cp lesz, meghátna, tetszik ez a hajstílus.
Csak pont Con előtt nyírtam meg a fejem, és ki tudja, mikor lesz ilyen >< ha szerencsém van, július végére már megnő, ha nem, akkor csak augusztusban...
És ha már augusztus...
Van egy olyan sejtésem, hogy a HC sem fogja kibírni Con nélkül, tehát én úgy készülök, hogy nyáron 3 animecon lesz, nagy valószínűséggel augusztusban lesz a 3...
Éééés akkor lehet... talán... hhh nagyon valószínű, hogy One-lert fogom cosplayelni.
Igazából kezdetben is őt akartam, mert imádom a véres cosplayeket, a creepy fejem meg megvan a jó képekhez, szal jah, úgy hiszem Evil Flippy, és a rémségek királya, Skellington után jól állna nekem a kis kannibál~
szóval why not? csak majd kell egy rahednyi művér megint xD meg ezúttal a kontaktlencse se lenne ellenemre... bár nem tudom, milyen lencse lenne képes ilyen világító aranysárgára színezni az én koromfekete szememet...
szal jah, eleinte őt akartam, csak aztán elkapott az Entre filling... merthát na, oké, hogy mindenkit szeretek a TF-ben, de szerintem Entre hasonlít a leginkább rám... én legalábbis vele tudtam azonosulni a legjobban...
Inkább nem részletezem, miért, mert már tényleg mennem kellene aludni, csak nem tudok...
tényleg nagyon ráálltam most erre a TF csoportra, és egyben nagyon félek, hogy valami közbe jön.
mindig közbe jön valami...
Once-leremet is szinte két hetente kérdezgetem, hogy állja-e még a HC-s Oncest...
oké, tudom, a pesszimizmust ki kéne írtanom magamból, de túl sokszor volt már velem olyan, hogy elterveztünk valakivel valamit, aztán nem jött össze... és utálom azt az érzést...
hhh azon gondolkodom, rá tudnám-e venni Dzsenit, hogy öltözzön be a kedvemért Bitternek... mert ha valakivel, vele szívesen csinálnék Bittre képeket, megnah, mégis csak a legjobb barátnőm :'D (ahogy Entrének volt Bitter, khm)
csak hát biztos neki is vannak cp tervei ^^" és tényleg nem akarok semmit senkire ráerőltetni...
megöö azt sem tudom hogy a vírusos bogyókat hogyan tudnánk megoldani...
de álmodozni szabad, nem? :'D
najó, asszem inkább húzok aludni, mert már kezdek megint nyavalyogni...
jaigen... hamár nyavalygás, ezt hadd tegyem meg: nemsokára vizsgaidőszak... egyetlen dolog, amiért nem várom a májusi cont... nincs kedvem megint idegbeteg módjára görnyedni a jegyzetek felett és valami isteni megváltásra várni...
ráadásul van egy kurzusom, ami már tavaly sem sikerült a rengeteg olvasnivaló miatt... és félek, hogy idén sem fog sikerülni... akkor pedig már csak egy dobásom lesz.
attól is rohadtul félek, hogy egy évvel tovább kell maradnom... nem bukás miatt, hanem felelőtlenség miatt, mert pár órát nem vettem fel, pedig kellett volna.
azt sem tudom, hogyan kellene jövőre megírnom a szakdogámat!
ahhhgrr ezek az én zombijaim, amiket legszívesebben darabokra tépnék...
nincs energiám erre a 4. vizsgaidőszakra... százszor inkább az érettségi, könyörgöm...
JÓH. Entre kiszáll, mert erről abszolút nem akartam beszélni.
A lényeg, jó lenne, ha összejönne az a TF csoport, de mégsem így lesz... túlélem valahogy I guess. Csak most jó érzés, hogy jól mennek a dolgok, és nagyon nem szeretném, ha valami miatt változna ez.
hhh...
Good Night.
Boldog vagyok.
Úgy néz ki, sikerül összehozni egy kisebb Truffula Flu csapatot MAT conra, július 6-ára...
Ahhoz képest, hogy kezdetben azt hittem, tök egyedül vagyok ezzel a csodálatos fandommal, ez most cseszett jól esik.
Csütörtökön azt sem tudtam, hova kapjak, mikor drága Swag letámadott, hogy nem vagyok egyedül...
Aztán Nika is belekezdett, Chriss meg még csak kóstolgatja, de ebből hamarosan fanság lesz, tapasztalatból mondom xD
Aztán reményeim szerint, ha elkezdem írni magyarul a sztorit, Asako is jobban bekapcsolódik majd :D
Szal igen, ahhoz képest, hogy kezdetben egyedül vergődtem a sok FEELS-szel, most nagyon boldog vagyok, hogy lesz egy kis csapatunk, akikkel rangomkodhatok és végre kiadhatom magamból a fangörcsöket...
DE.
Sok rossz tapasztalatból azt hiszem próbálom inkább visszafogni magam.
Mert amilyen szerencsém van, majd az utolsó pillanatban derül ki hogy a fél csapat nem tud jönni, vagy más cp-t kell húznia kérésre, és a csapatból maradok egyedül :'D
Már csak azért is gondolok a rosszra is, mert emlékszem, a HetaOnis, Insanity-s CMV ötletnél is kb ugyanígy fel voltam spanolva, hamar megírtuk Shaddal és Katie-vel a forgatókönyvet, megcsináltam alig egy hét alatt a koreográfiát, igyekeztem segíteni mindenben...
erre le lett fújva :'D
őszintén szólva, nem csalódtam még olyan nagyot, mint akkor. és semmi kedvem ismét átélni azt a keserű érzést, hogy hiába való volt minden erőfeszítésem.
Szóval asszem lelkiekben felkészülök arra is, hogy maradok egyedüli zombiharcos (wow de menő név már) a conon... igen, pesszimista vagyok, de inkább csalódok kellemesen, mint... mint úgy :'D
Viszont ha tényleg összejön, én nagyon boldog leszek...
már azon töröm a fejem, hova mehetnénk jó képeket csinálni TwT de sajnos a PeCsa közelében nem tudok olyan lepusztult helyet ami jó volna D: szal egyelőre csak peaceful képötleteim vannak... no meg yaoi xD de ahhoz a másik fél beleegyezése is kell ^^"
kicsit félek, hogy elriasztom magam mellől az embereket :'D
mármint...
Conon Greed-lerhez is olyan szívesen odamentem volna randomkodni meg hülyéskedni, de a hangok azt suttogták, hogy neee~~ idióta, még megijeszted a retardáltságoddal~~
aztán most csütörtök óta Swaggal is úgy vagyok, hogy oké, fan (illetve most már baj)társak vagyunk, de nem tudom hol a határ és mivan ha túlzásba viszem és és és :'D damn, I don't know how to make friend...
hhnnn nem erről akartam beszélni... ><
deee ez anyár úgyérzem a Once-lereké lesz...
mert ugye akarom Rocky női verzióját is... kezdetben ez a szerelés tetszett meg, de most, hogy olvasom a TF-et, azon a verziós Fem!Rockyn is elgondolkodtam...
de az az angolzászlós póló annyira kacsingat rám D: szóval szerintem maradok ennél...
csak meg kell várnom, hogy megnőjön a hajam... parókára nem akarok költeni, mert szerintem úgyis csak egyszer használatos cp lesz, meghátna, tetszik ez a hajstílus.
Csak pont Con előtt nyírtam meg a fejem, és ki tudja, mikor lesz ilyen >< ha szerencsém van, július végére már megnő, ha nem, akkor csak augusztusban...
És ha már augusztus...
Van egy olyan sejtésem, hogy a HC sem fogja kibírni Con nélkül, tehát én úgy készülök, hogy nyáron 3 animecon lesz, nagy valószínűséggel augusztusban lesz a 3...
Éééés akkor lehet... talán... hhh nagyon valószínű, hogy One-lert fogom cosplayelni.
Igazából kezdetben is őt akartam, mert imádom a véres cosplayeket, a creepy fejem meg megvan a jó képekhez, szal jah, úgy hiszem Evil Flippy, és a rémségek királya, Skellington után jól állna nekem a kis kannibál~
szóval why not? csak majd kell egy rahednyi művér megint xD meg ezúttal a kontaktlencse se lenne ellenemre... bár nem tudom, milyen lencse lenne képes ilyen világító aranysárgára színezni az én koromfekete szememet...
szal jah, eleinte őt akartam, csak aztán elkapott az Entre filling... merthát na, oké, hogy mindenkit szeretek a TF-ben, de szerintem Entre hasonlít a leginkább rám... én legalábbis vele tudtam azonosulni a legjobban...
Inkább nem részletezem, miért, mert már tényleg mennem kellene aludni, csak nem tudok...
tényleg nagyon ráálltam most erre a TF csoportra, és egyben nagyon félek, hogy valami közbe jön.
mindig közbe jön valami...
Once-leremet is szinte két hetente kérdezgetem, hogy állja-e még a HC-s Oncest...
oké, tudom, a pesszimizmust ki kéne írtanom magamból, de túl sokszor volt már velem olyan, hogy elterveztünk valakivel valamit, aztán nem jött össze... és utálom azt az érzést...
hhh azon gondolkodom, rá tudnám-e venni Dzsenit, hogy öltözzön be a kedvemért Bitternek... mert ha valakivel, vele szívesen csinálnék Bittre képeket, megnah, mégis csak a legjobb barátnőm :'D (ahogy Entrének volt Bitter, khm)
csak hát biztos neki is vannak cp tervei ^^" és tényleg nem akarok semmit senkire ráerőltetni...
megöö azt sem tudom hogy a vírusos bogyókat hogyan tudnánk megoldani...
de álmodozni szabad, nem? :'D
najó, asszem inkább húzok aludni, mert már kezdek megint nyavalyogni...
jaigen... hamár nyavalygás, ezt hadd tegyem meg: nemsokára vizsgaidőszak... egyetlen dolog, amiért nem várom a májusi cont... nincs kedvem megint idegbeteg módjára görnyedni a jegyzetek felett és valami isteni megváltásra várni...
ráadásul van egy kurzusom, ami már tavaly sem sikerült a rengeteg olvasnivaló miatt... és félek, hogy idén sem fog sikerülni... akkor pedig már csak egy dobásom lesz.
attól is rohadtul félek, hogy egy évvel tovább kell maradnom... nem bukás miatt, hanem felelőtlenség miatt, mert pár órát nem vettem fel, pedig kellett volna.
azt sem tudom, hogyan kellene jövőre megírnom a szakdogámat!
ahhhgrr ezek az én zombijaim, amiket legszívesebben darabokra tépnék...
nincs energiám erre a 4. vizsgaidőszakra... százszor inkább az érettségi, könyörgöm...
JÓH. Entre kiszáll, mert erről abszolút nem akartam beszélni.
A lényeg, jó lenne, ha összejönne az a TF csoport, de mégsem így lesz... túlélem valahogy I guess. Csak most jó érzés, hogy jól mennek a dolgok, és nagyon nem szeretném, ha valami miatt változna ez.
hhh...
Good Night.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)