Csak a fény felé

Utálom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...

De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.

Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...

A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...

Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?

Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...

És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.

Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...

De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.

Az idő a ludas.

Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...

Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.

Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.

Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...

Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.

Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...

két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...

Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.

Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.

Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...