Why do we fall in love so easy? Even when it's not right...

Nem tudom mi van velem mostanában...

Boldognak kellene lennem...

Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...

Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...

Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...

Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.

Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...

De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...

Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D

Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról. 

A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...

de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...

egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...

ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...

de tényleg jól esik...

igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...

addig is... valahogy kibírom.

Ami a beszédből kimarad

Oké, mára pontosan egy hete, hogy Szelídről áthurcolkodtunk hozzánk, Kalocsára... hogy végeztünk a forgatással...

Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...

Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...

És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D

Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...

Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...

Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)

Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...

Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...

Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...

Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...

Ugyanakkor...

Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.

És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...

csodálatos érzés.

És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...

Nosztalgiázni...

Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így  meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...

Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">

És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...

Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...

Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...