Na szóval... először is sajnálatos dolognak tartom, hogy már tumblr-ön sem adhatom ki szívem lelkem baját anélkül hogy megszóbálnak :'D igen, sokat nyavalygok ezt talán én tudom a legjobban, de ha valakit ez zavar, egészen nyugodtan unfollowolhat, én igazán nem haragszom meg az ilyesmiért.
De ha marad, akkor viszont nyelje le, hogy igen, Jolica hetente a földön van valamiért, és mindig hosszú sorokat ír róla.
De hé! Nem hiába teszem read more-ba. Azért írok ki minden szarságot, mert kimondani képtelen vagyok, kiírni viszont ki tudom és ki is kell, különben belerokkanok. És azokat a posztokat jóformán csak magamnak írom, hogy megkönnyítsem a lelkem, kiadjam magamból az érzést, mint például most is. Ha nem olvassa el ezt senki, oké. Úgyis csak azért írom, hogy utána ne rágódjak ezeken hanem tiszta lappal folytathassam tovább az életem.
Ha viszont elolvassa valaki, akkor nyelje le, hogy így érzek ez van, ez vagyok én.
Ezért rakom read more-ba az összes nyavalygásomat, hogy akit nem érdekelhet, azt ne zavarjam, DE ha valakit érdekel, az utána ne bíráljon. AZÉRT írom ki a belső nyavalygásom, a belső viharaim, mert azzal, hogy kiírom, azzal valamennyire elcsitul a vihar.
Nade kezdjünk bele...
.
.
.
Szívesen mondanám azt, hogy nem haragszom, vagy hogy nem vagyok mérges, de azt hiszem azzal csak magamat csapnám be. Igen, dühös vagyok. Legfőképp azért, mert nem a szemembe mondták, hogy zavarom a légkört, nem a pofámba közölték hogy bocs bazdmeg szar vagy, hanem csak úgy üzengetnek. Elnézést de erre én kicseszettül allergiás vagyok, ha valaki csak célozgat rám, nem pedig elém áll és közli a véleményét. Igen, lehet hogy az fájdalmasabb sebet hagyott volna, DE mégis csak emberségesebb, mint kiállni a szónoki emelvényre és mindenki előtt célozgatni valakire, akit mindenki ismer.
Aztán meg...
Ugyan, nem hogy ő, de senki más nem ismer ezen a kibaszott helyen. Tudjátok ki ismer? Dzseni, meg Taicho. Ők tudják, hogy ha igazán rosszul vagyok, depis meg faszomtudja, akkor kurvára békén kell hagyni hogy kisírjam magam, hogy átgondoljak mindent.
Az, hogy elméletileg ignoráltam a többiek biztatását tumblr-ön, ebből fakad.
Ha szarul vagyok nekem nem tömérdek levél kell hogy jaj legyél jobban mi szeretünk meg különben is fantasztikus vagy, mert olyankor ez érdekel a legkevésbé :'D Ilyenkor ezek csak üres, kongó szavak, így nagyon reagálni sem tudok rá máshogy, mintsem persze persze.
tudja ezt ő?
áh dehogy.
arról nem is beszélve, hogy engem úgy neveltek, hogy ha sírtam, rossz kedvem volt, nyűgös voltam, nem dédelgettek, nem mondogattak nekem ilyesmiket.
bezártak egy szobába, mondván majd megunja a gyerek.
szóval jah. ha bajom van, hagyni kell, hogy megunjam.
Plusz ilyenkor minden szarság végigmegy a fejemben, mint most az, hogy abbahagyom a cosplayt.
DE KÖNYÖRGÖM ilyenkor szarul vagyok, mint egy benyugtatózott kafferbivaly (úristen mit szívtam én hogy ez jutott eszembe...) és ilyenkor olyan döntéseket 'hozok' amiket én magam sem gondolok valójában komolyan.
ilyenkor hagyni kell a fenébe, hisz ha összeszedem magam, úgyis kitisztul a fejem és rájövök hogy nem, más megoldás kell.
és AZT kell komolyan venni, nem azt, amit félig tudattalan állapotomban hozok.
de tudja ezt ő?
áh dehogy.
az, hogy folyton a legjobban akarom, hogy megakarok felelni az embereknek meg NEM CSAK a cosplay területén folyik :'D igen, én kibaszott maximalista vagyok, mert kicsi korom óta azt verték a fejembe, hogy bármit amit csinálok, az lehetne jobb. Sose kaptam egy olyan elismerést sem, hogy na igen, ez tökéletes lett.
és igen, a megfelelni vágyás is innen ered, mert kurvára szeretném egyszer elérni azt az állapotot, amikor nem azt fogom végre gondolni, hogy hát lehetett volna jobb is, hanem hogy KURVÁRA ÉN LETTEM A LEGJOBB.
És itt szögezném le, hogy ha neki úgy jött le hogy másolom, akkor kurvára nem figyelt az ok-okozati tényezőkre. csupán az okozat lett ugyanaz.
Mert ő miért akarta abbahagyni a cp-t?
mert sok anon hate-t kapott.
én miért akartam abbahagyni?
nem voltam megelégedve magammal, ÉS több stresszt okozott már, mint kellett volna.
HOL ITT A HASONLÓSÁG?
mert én nem látom.
és én azért fogok mégis egy hosszabb szünetet tartani, mert KELL, mert a tanulás mellett tényleg csak stressz az egész.
és hogy másoknak csinálom?
ööö bocs, említettem már hogy meg akarok felelni mindenkinek?
és most ne jönnön senki se azzal, hogy ez nem jó, hogy ne akarjak, MERT EZ VAGYOK, HA NEM TETSZIK EL LEHET MENNI.
igen, részben azért csinálom, mert jól esik más karakter bőrébe bújni meg szeretek varrni.
de másrészt azért mégis csak jól esik az embernek, ha kap valami visszajelzést, hogy van értelme csinálnia, hogy az emberek szeretik. Szal bocsánat, nekem igenis számít az a kibaszott lájk, mert valahogy azzal tudom biztossá tenni magamban, hogy jó voltam.
de tudja ez ő egyáltalán, de most komolyan?
óh honnan is tudhatná, hisz arra már nem vette a fáradságot, hogy megismerjen, csak arra, hogy lehordjon a földig olyan dolgokért, amik egyébként abszolút nem igazak. Én nem utánzom őt, nem akarok olyan lenni mint ő, még csak nem is vagyok irigy rá.
(különben meg ha már utánzás, ő akarta utánam coffe-t meg pimp juniort cp-zni, szóval ennyi erővel én patoghatnék. és ne jöjjön most senki se az ócsároló szavakkal, Nikának se esett jól, hogy Rema is greedlerbot akar lenni, nem!?)
én csupán próbáltam elfogadni, hogy ő pár lépéssel előttem jár én pedig mindenáron fel akartam zárkózni, de nem sikerült. ENNYI.
És igen, talán én vagyok a borzalmasan rossz ember, hogy ennyit nyammogok ezen a dolgon, de basszus.
Ne mondjanak rólam úgy véleményt és ne akarják megmondani mit tegyek úgy, hogy azt se tudják ki vagyok és mit miért teszek.
Meg oh, ha ezt tényleg amolyan ösztönző levélnek szánta, hát elmondanám, hogy egébként tegnap már épp hogy sikerült talpra állnom, megváltoztatnom a nézeteimet a gondolkodásomat hogy nah, innentől ez meg ez lesz, mikor ezzel ismét a sárba löktek. szóval köszönöm, de ilyen ösztönzésből inkább nem kérek.
és ha most azzal jön valaki, hogy ha ennyitől visszaestem, akkor nem is szedtem össze magam, akkor...
khm, Jó napot, Jolica vagyok! Egy szimpla szóval világot lehet összerombolni bennem!
szóval... jó, én nekem már mindegy, végülis nem kell mindenkivel jóban lennem. én többé már nem fogom törni magam, hogy esetleg megismerjük egymást, hogy esetleg tudjunk közösen cp-zni. Tudjátok mit? Már nem is akarok vele közösen cp-zni nehogy véletlenül még abba is beleszóljanak, hogyan lélegzem.
egyszerűbb ha egy idegenként tekintek rá és úgyis kezelem.
már az sem érdekel, hogy jön-e Animekarácsonyra vagy sem... felőlem jöhet, láthatja majd, hogy összevissza rohangászom mint egy ötéves, hogy mindenkinek odaadjam a névreszóló fogaskerekes sütijét. A vicces az egészben, hogy mindezek ellenére, neki is akarok egyet csinálni. De kb az lesz az egész napos szóváltásunk. Odaadom neki, mosolygok mert megtehetem, aztán végig Esztivel vagy Remával leszek.
szóval... igen, most dühös vagyok. próbáltam ignorálni, tisztán tartani a lelkem, de nem ment. bár kitudja, ha csillapodnak a kedélyek, lehet meggondolom magam.
de egyelőre holtbiztos, hogy én nem akarok vele közösen cosplayelni. minek, ha nem jövünk ki jól?
mert ha legalább a képembe mondta volna.
de mindegy.
2013. november 12., kedd
2013. november 2., szombat
leave me alone.
Nem szeretem az olyan embereket, akik mindenáron segíteni akarnak nekem.
Ha segítség kell, szólok.
Mi olyan eszeveszetten nehéz ebben megérteni?
Ha segítség kell, szólok.
Mi olyan eszeveszetten nehéz ebben megérteni?
2013. október 16., szerda
Csak egy újabb tégla a falban
Ohh well, elég régen írtam ide, ahogy elnézem... és ennek oka sajnos nem az, hogy annyira hű de jól lennék, csupán... átköltöztem tumblr-re és angolul ontom magamból a depressziót...
de akkor miért vagyok itt?
Mert...
Lenne pár dolog, amit most már jobb lenne magyarul is kiadnom magamból.
Nos, sok minden összejött már, ami miatt mostanában egyszerűen undorodom minden embertől.
Elemezzük részletesen.
Már régóta rengeteg törődést éreztem magam körül. Olyasfajta törődést, hogy le akarnak venni a lábamról, azt akarják, hogy beléjük essek. Értem ez alatt a folytonos puszilgatásokat, ölelkezéseket, hogy mindent a kezembe adnak, még ha én ezt piszkosul ki is használom.
És ezen továbbgondolkodtam. Tumblr-re is leírtam:
Nem, én most nagyon nem akarok kapcsolatot. Ha lenne is, biztosan kihasználnám az illetőt. Anyagilag, lelkileg, testileg, mindenhogy, aztán meg ott hagynám. És ezt undorító dolognak tartom, így aztán próbáltam ezt kontrollálni, és nem venni tudomást ezekről a jelekről. Egyszerűen ignorálni őket.
De csak folytatódott.
Én meg úgy éreztem maga minden egyes puszi, ölelés közben, mint egy űzött vad, akire többen is vadásznak, nekem pedig menekülnöm kell. Különben nem tudom tovább visszatartani magam...
És íme, elértünk a mostani ponthoz. Annyira próbáltam eltemetni a problémát és tűrni a testi érintkezést, hogy mára már nemhogy zavarba jövök, ha valaki megölel vagy megpuszil, hozzám bújik vagy akármi testi érintkezésről legyen szó... egyszerűen ideges leszek tőle, hányingerem lesz és legszívesebben elvágnám a másik torkát.
Mert megannyiszor elmondtam már, még akkor, mikor minden jól ment hogy KICSESZETTÜL NEM SZERETEM HA HOZZÁMBÚJNAK!
Nem, az nem "tökéletes páros" ha az egyik szeret bújni, a másik meg nem.
Ha valaki nem érzi jól magát mások érintésétől, AKKOR KIBASZOTTUL BÉKÉN KELL HAGYNI!
Igen, besokalltam. Hiába mondtam ötezerszer Chrissnek, hogy nem szeretem ha bújnak hozzám, vagy csak eltűröm, nem esett le neki, hogy talán kurvára kényelmetlen nekem. Namármost, ha beközöltem mindezt, miért muszáj engem 2 percenként kényelmetlen helyzetbe hozni? Nem, nem aranyos az hogy belül legszívesebben felrobbannék, neki esnék mindennek ami mozog és addig basznám az útpatkába a másik fejét míg szilánkosra nem törik.
Igen, Jolica ezt érzi ha mások random megöelik, megpuszilják stb. Köszönhetitek magatoknak, akik nem értették meg a szavaimat, vagy csak basztatok rám figyelni.
Ha szarul vagyok és ölelésre van szükségem, majd ÉN döntök felőle hogy létesítek testi kapcsolatot, vagy tökéletesen elvagyok a téglák mögött.
Szóval igen, az egyik probléma valami ilyesmi, és esküszöm, ha valaki az üdvözlő és a búcsúzó ölelésen kívül még rákontráz, fejbebaszom egy baltával. Legyen az bárki.
LEHETNE FIGYELNI A SZAVAIMRA! Nem véletlenül mondok el dolgokat, nem azért jártatom a számat, hogy szellőzzön!
Ebből jön a következő probléma, ami felhúzott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek szeretik elfelejteni a szavaimat. Vagy abszolút oda se figyelnek rám.
Nem esik le pl hogy ezerszer mondom hogy táncos múltam volt és talán egy rendes tánciskolában arra nevelik a diákokat hogy kurvára fogják be a szájukat az óra alatt, hogy hallják, mit mondd a tanár, lássák, hogyan kell táncolni, és mikor elindul a zene, a drága a diák át tudja adni magát és ne a másikra kelljen figyelnie, hogy mit mond.
Vagy hogy ha már húszezerszer kell buszozni, vegyünk előre jegyet, mert úgy olcsóbb és én sem vagyok aranyrögökből hogy hatszázszor kiadjak 340 forintot. akkor már inkább gyalogolok fél lábbal.
Igazán nem kérek sokat, csak ha már tudják az emberek, hogy kávébuzi vagyok, ne várjuk már meg hogy kihűljön az a vacak, képek ide vagy oda, a kávé melegen jó, vagy fagyival.
Vagy ha már tudjuk hogy vendégségbe vagyok, fucking leave me alone, mert én érzem magam rettentően rosszul, hogy mással foglalkozom.
Ha láthatóan hátra felé kell fordulnod, hogy beszélgess velem séta közben, kurvára lassíts le, mert hiába akarok, nem tudok rohanni.
Ha látod hogy kicseszett fáradt vagyok, esetleg még a képedbe is mondom, ne akarj még lámpaoltás után az élet megfejthetetlen dolgairól filozofálni nekem, mert vagy megjátszom hogy alszom hogy befogd, vagy végig csak "aha-t" fogsz kapni.
rohadtul örülnék, ha nem kellene használati utasítást adnom magamhoz, ha az emberek odafigyelnének rám, és nem csak akkor ugornának, mikor már legszívesebben zokognék vagy gyilkolnék.
Igazán nem kérek sokat az emberektől, se nem drága holmikat. Ha megkapnám mindazt a figyelmet, amit én próbálok másoknak, már tökéletesen boldog lennék.
Gondolok itt meleg, nem kihűlt vacsorára.
Ha hajnalban indulnak el tőlem, kávé és reggeli biztosítása - ehhöm, kibaszott vendéglátói íratlan szabály az én neveltetésem szerint, bocs ha nagy igényű vagyok.
Ha látom xy-on, hogy amit csinálok, az neki kellemetlen, AKKOR NEM CSINÁLOM.
De voltaképpen már mindegy is, lassan úgy fogom fel az egészet, mint Floyd a Falban...
Minden ilyen idegesítő faszság csak egy újabb tégla a körém felállított falban.És voltaképpen egyre kényelmesebb idebent, sokkal jobb és élvezetesebb, mint odakint elviselni mindenkinek az agybaját, megfelelni mindenkinek, mindenkinek a kedvében járni, nehogy neki rossz legyen, mindenkinek segíteni, MÉGHA TE IS ÉPPEN HALDOKOLSZ, csinálni a napi rutint újra és újra...
nem, egyszerűbb bezárkózni és eltaszítani mindenkit, mert úgy talán észreveszik az emberek, ha elveszítenek egy időre, hogy kurvára oda kellett volna rám figyelni. Nem folyton csak azt mondogatni, hogy segítsek vagy ha van valami, hozzájuk mehetek nyugodtan...
néha elég lenne, ha mindenki a maga erejéből menne tovább felemelt fejjel, nyílt sebbel és nem rám támaszkodna, holott már minden sebből vérzek. néha elég lenne ha mindenki kitartana magának és nem én érezném kötelességemnek, hogy segítsek, mégha már magamon sem tudok...
de most már akárki jön hozzám segítségért, leszarom. Leszarom mert most önző vagyok és adok időt magamra, hogy csak magammal foglalkozzak és próbáljam magam valahogy összeszedni.
Szóval felőlem lehet valaki öngyilkos.
Nem érdekel.
Nekem is vannak problémáim amiket napról napra cipelek magammal, mégsem vagyok annyira önző, hogy másokat hátra hagyjak.
Felőlem lehet valaki szeretethiányos, kurvára nem fogom megölelni.
Nekem is megvannak a lelki problémáim, mégsem terheltem ezzel másokat, próbáltam elnyomni hogy magam oldjam meg őket.
Mert az ember így vagy úgy, de csak magára számíthat. Más nem oldhatja meg a gondjait, jó volna ha ezt mindenki felfogná végre.
És oh, talán nem tetszik, amit olvasol? Hát drágám, én mondtam hogy nem vagyok jó ember, én próbáltam elzárni ezt az arcomat, de most, hogy ennyire nem képesek figyelni rám az emberek, ennyire megundorodtam miattuk minden fajta érintkezéstől, ennyire elvesztettem a hitem mindenben ami csak létezett ezen a porfészkes bolygón... előtört és egy jó darabig nem szándékozom visszazárni. Minimum addig, míg azokra az apróságokra nem hajlandóak figyelni az emberek, és felhagynak azzal hogy engem lelkiszemetesnek használjanak.
....
A csapatra is dühös vagyok...
Miért kell nekem kötelességemnek éreznem, hogy életben tartsam? Hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a békét? Miért nem képes más valami témát feldobni, gondolkodni valami meeten amire nekem csak rá kellene bólintanom, vagy mindenki próbálna normálisan hozzászólni a másikhoz, vagy meghallgatni, ha valami probléma van...
Vagy miért nem lehet conon csak egy röpke órára összegyűlni, hogy közösen, mindannyian együtt együk meg azt a kurva tortát és ne kelljen félrerakosgatni és attól félnem hogy valaki kirekesztetnek érezze magát?
Miért csak én töröm magam azért, hogy családi legyen a hangulat?
Igen, tízezerszer mondták már hogy ha kell segítség, szóljak, de ismerhetnének eléggé a barátaim, hogy ha kitört gerinccel vánszorgok a lépcsőn akkor sem kérek segítséget.
Egyszerűen csak jó lenne, ha rajtam kívül más is észre venné, hogy hetek óta üres a csoport, vagy hogy anyci töri magát a jobbnál jobb hangulatért, talán lehetne gondolkodni másnak is...
én tényleg akartam egy közös teázást a pesti Siriusban, még egy közös Halloweenozáson is gondolkodtam, de így, hogy nemhogy conon, de majd még Szilveszterkor sem leszünk mind együtt, minek törjem magam?
Feltűnően egyes embereknek nem jelent annyit ez a csoport, mint nekem. Pedig ohh istenemre esküszöm, mennyi mindent eldobtam érte...
Egyre többször gondolom azt, hiba volt létre hoznom. Jobb lett volna ha csöndben maradok a kis fandomommal, és akkor még élnének a régi kapcsolataim, az ujjak meg nem volnának lángokkal karöltve.
Legszívesebben otthagynám az egész brancsot, de tudjátok mit?
Ez az egy dolog, amit utoljára akarok feladni.
Nem egyszer kívántam azt, hogy ne menjen szét a csapat...
De rájöttem, rosszul tettem fel a kérést...
Így most már ha elszívok egy szerencse szálat, ha elfújok egy gyertyát, egy szempillát, azt kérem, legyen elég erőm jó vezetőnek lenni.
Csak fáj, hogy ki kell nyitnom a számat ahhoz, hogy segítséget kapjak ehhez.
De mint mondtam, ez az utolsó dolog, amit fel akarok hagyni.
Éppen ezért, még próbálkozom. Bármennyire fáj is, hogy nem mindenkinek olyan fontos ez, mint nekem, nem erőltethetem rájuk.
Szóval ez lenne a helyzet... azt hiszem mindent leírtam/kiírtam magamból. Talán meg fogom bánni, de nem érdekel.
Csak szeretném, ha az emberek végre megértenék, hogy ha azt mondom, kényelmetlen, akkor ne érjenek hozzám. Ha tudják, hogy régóta rosszul vagyok, ne rakjanak még rá egy lapáttal.
A falam egyre csak vastagszik és növekszik, lassan ha föltekintek, már nem is látom a végét... És bár kényelmes itt, azért jó volna egy egészen kicsit vékonyabbra szelni.
De ehhez idő kell.
A cosplay és a csapat volt eddig, ami képes volt vékonyabbra szelni.
De most a legfőbb problémaokozó...
csak tudnám előre... érdemes-e törnöm magam, mégha teljesen kivagyok...
de akkor miért vagyok itt?
Mert...
Lenne pár dolog, amit most már jobb lenne magyarul is kiadnom magamból.
Nos, sok minden összejött már, ami miatt mostanában egyszerűen undorodom minden embertől.
Elemezzük részletesen.
Már régóta rengeteg törődést éreztem magam körül. Olyasfajta törődést, hogy le akarnak venni a lábamról, azt akarják, hogy beléjük essek. Értem ez alatt a folytonos puszilgatásokat, ölelkezéseket, hogy mindent a kezembe adnak, még ha én ezt piszkosul ki is használom.
És ezen továbbgondolkodtam. Tumblr-re is leírtam:
Nem, én most nagyon nem akarok kapcsolatot. Ha lenne is, biztosan kihasználnám az illetőt. Anyagilag, lelkileg, testileg, mindenhogy, aztán meg ott hagynám. És ezt undorító dolognak tartom, így aztán próbáltam ezt kontrollálni, és nem venni tudomást ezekről a jelekről. Egyszerűen ignorálni őket.
De csak folytatódott.
Én meg úgy éreztem maga minden egyes puszi, ölelés közben, mint egy űzött vad, akire többen is vadásznak, nekem pedig menekülnöm kell. Különben nem tudom tovább visszatartani magam...
És íme, elértünk a mostani ponthoz. Annyira próbáltam eltemetni a problémát és tűrni a testi érintkezést, hogy mára már nemhogy zavarba jövök, ha valaki megölel vagy megpuszil, hozzám bújik vagy akármi testi érintkezésről legyen szó... egyszerűen ideges leszek tőle, hányingerem lesz és legszívesebben elvágnám a másik torkát.
Mert megannyiszor elmondtam már, még akkor, mikor minden jól ment hogy KICSESZETTÜL NEM SZERETEM HA HOZZÁMBÚJNAK!
Nem, az nem "tökéletes páros" ha az egyik szeret bújni, a másik meg nem.
Ha valaki nem érzi jól magát mások érintésétől, AKKOR KIBASZOTTUL BÉKÉN KELL HAGYNI!
Igen, besokalltam. Hiába mondtam ötezerszer Chrissnek, hogy nem szeretem ha bújnak hozzám, vagy csak eltűröm, nem esett le neki, hogy talán kurvára kényelmetlen nekem. Namármost, ha beközöltem mindezt, miért muszáj engem 2 percenként kényelmetlen helyzetbe hozni? Nem, nem aranyos az hogy belül legszívesebben felrobbannék, neki esnék mindennek ami mozog és addig basznám az útpatkába a másik fejét míg szilánkosra nem törik.
Igen, Jolica ezt érzi ha mások random megöelik, megpuszilják stb. Köszönhetitek magatoknak, akik nem értették meg a szavaimat, vagy csak basztatok rám figyelni.
Ha szarul vagyok és ölelésre van szükségem, majd ÉN döntök felőle hogy létesítek testi kapcsolatot, vagy tökéletesen elvagyok a téglák mögött.
Szóval igen, az egyik probléma valami ilyesmi, és esküszöm, ha valaki az üdvözlő és a búcsúzó ölelésen kívül még rákontráz, fejbebaszom egy baltával. Legyen az bárki.
LEHETNE FIGYELNI A SZAVAIMRA! Nem véletlenül mondok el dolgokat, nem azért jártatom a számat, hogy szellőzzön!
Ebből jön a következő probléma, ami felhúzott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek szeretik elfelejteni a szavaimat. Vagy abszolút oda se figyelnek rám.
Nem esik le pl hogy ezerszer mondom hogy táncos múltam volt és talán egy rendes tánciskolában arra nevelik a diákokat hogy kurvára fogják be a szájukat az óra alatt, hogy hallják, mit mondd a tanár, lássák, hogyan kell táncolni, és mikor elindul a zene, a drága a diák át tudja adni magát és ne a másikra kelljen figyelnie, hogy mit mond.
Vagy hogy ha már húszezerszer kell buszozni, vegyünk előre jegyet, mert úgy olcsóbb és én sem vagyok aranyrögökből hogy hatszázszor kiadjak 340 forintot. akkor már inkább gyalogolok fél lábbal.
Igazán nem kérek sokat, csak ha már tudják az emberek, hogy kávébuzi vagyok, ne várjuk már meg hogy kihűljön az a vacak, képek ide vagy oda, a kávé melegen jó, vagy fagyival.
Vagy ha már tudjuk hogy vendégségbe vagyok, fucking leave me alone, mert én érzem magam rettentően rosszul, hogy mással foglalkozom.
Ha láthatóan hátra felé kell fordulnod, hogy beszélgess velem séta közben, kurvára lassíts le, mert hiába akarok, nem tudok rohanni.
Ha látod hogy kicseszett fáradt vagyok, esetleg még a képedbe is mondom, ne akarj még lámpaoltás után az élet megfejthetetlen dolgairól filozofálni nekem, mert vagy megjátszom hogy alszom hogy befogd, vagy végig csak "aha-t" fogsz kapni.
rohadtul örülnék, ha nem kellene használati utasítást adnom magamhoz, ha az emberek odafigyelnének rám, és nem csak akkor ugornának, mikor már legszívesebben zokognék vagy gyilkolnék.
Igazán nem kérek sokat az emberektől, se nem drága holmikat. Ha megkapnám mindazt a figyelmet, amit én próbálok másoknak, már tökéletesen boldog lennék.
Gondolok itt meleg, nem kihűlt vacsorára.
Ha hajnalban indulnak el tőlem, kávé és reggeli biztosítása - ehhöm, kibaszott vendéglátói íratlan szabály az én neveltetésem szerint, bocs ha nagy igényű vagyok.
Ha látom xy-on, hogy amit csinálok, az neki kellemetlen, AKKOR NEM CSINÁLOM.
De voltaképpen már mindegy is, lassan úgy fogom fel az egészet, mint Floyd a Falban...
Minden ilyen idegesítő faszság csak egy újabb tégla a körém felállított falban.És voltaképpen egyre kényelmesebb idebent, sokkal jobb és élvezetesebb, mint odakint elviselni mindenkinek az agybaját, megfelelni mindenkinek, mindenkinek a kedvében járni, nehogy neki rossz legyen, mindenkinek segíteni, MÉGHA TE IS ÉPPEN HALDOKOLSZ, csinálni a napi rutint újra és újra...
nem, egyszerűbb bezárkózni és eltaszítani mindenkit, mert úgy talán észreveszik az emberek, ha elveszítenek egy időre, hogy kurvára oda kellett volna rám figyelni. Nem folyton csak azt mondogatni, hogy segítsek vagy ha van valami, hozzájuk mehetek nyugodtan...
néha elég lenne, ha mindenki a maga erejéből menne tovább felemelt fejjel, nyílt sebbel és nem rám támaszkodna, holott már minden sebből vérzek. néha elég lenne ha mindenki kitartana magának és nem én érezném kötelességemnek, hogy segítsek, mégha már magamon sem tudok...
de most már akárki jön hozzám segítségért, leszarom. Leszarom mert most önző vagyok és adok időt magamra, hogy csak magammal foglalkozzak és próbáljam magam valahogy összeszedni.
Szóval felőlem lehet valaki öngyilkos.
Nem érdekel.
Nekem is vannak problémáim amiket napról napra cipelek magammal, mégsem vagyok annyira önző, hogy másokat hátra hagyjak.
Felőlem lehet valaki szeretethiányos, kurvára nem fogom megölelni.
Nekem is megvannak a lelki problémáim, mégsem terheltem ezzel másokat, próbáltam elnyomni hogy magam oldjam meg őket.
Mert az ember így vagy úgy, de csak magára számíthat. Más nem oldhatja meg a gondjait, jó volna ha ezt mindenki felfogná végre.
És oh, talán nem tetszik, amit olvasol? Hát drágám, én mondtam hogy nem vagyok jó ember, én próbáltam elzárni ezt az arcomat, de most, hogy ennyire nem képesek figyelni rám az emberek, ennyire megundorodtam miattuk minden fajta érintkezéstől, ennyire elvesztettem a hitem mindenben ami csak létezett ezen a porfészkes bolygón... előtört és egy jó darabig nem szándékozom visszazárni. Minimum addig, míg azokra az apróságokra nem hajlandóak figyelni az emberek, és felhagynak azzal hogy engem lelkiszemetesnek használjanak.
....
A csapatra is dühös vagyok...
Miért kell nekem kötelességemnek éreznem, hogy életben tartsam? Hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a békét? Miért nem képes más valami témát feldobni, gondolkodni valami meeten amire nekem csak rá kellene bólintanom, vagy mindenki próbálna normálisan hozzászólni a másikhoz, vagy meghallgatni, ha valami probléma van...
Vagy miért nem lehet conon csak egy röpke órára összegyűlni, hogy közösen, mindannyian együtt együk meg azt a kurva tortát és ne kelljen félrerakosgatni és attól félnem hogy valaki kirekesztetnek érezze magát?
Miért csak én töröm magam azért, hogy családi legyen a hangulat?
Igen, tízezerszer mondták már hogy ha kell segítség, szóljak, de ismerhetnének eléggé a barátaim, hogy ha kitört gerinccel vánszorgok a lépcsőn akkor sem kérek segítséget.
Egyszerűen csak jó lenne, ha rajtam kívül más is észre venné, hogy hetek óta üres a csoport, vagy hogy anyci töri magát a jobbnál jobb hangulatért, talán lehetne gondolkodni másnak is...
én tényleg akartam egy közös teázást a pesti Siriusban, még egy közös Halloweenozáson is gondolkodtam, de így, hogy nemhogy conon, de majd még Szilveszterkor sem leszünk mind együtt, minek törjem magam?
Feltűnően egyes embereknek nem jelent annyit ez a csoport, mint nekem. Pedig ohh istenemre esküszöm, mennyi mindent eldobtam érte...
Egyre többször gondolom azt, hiba volt létre hoznom. Jobb lett volna ha csöndben maradok a kis fandomommal, és akkor még élnének a régi kapcsolataim, az ujjak meg nem volnának lángokkal karöltve.
Legszívesebben otthagynám az egész brancsot, de tudjátok mit?
Ez az egy dolog, amit utoljára akarok feladni.
Nem egyszer kívántam azt, hogy ne menjen szét a csapat...
De rájöttem, rosszul tettem fel a kérést...
Így most már ha elszívok egy szerencse szálat, ha elfújok egy gyertyát, egy szempillát, azt kérem, legyen elég erőm jó vezetőnek lenni.
Csak fáj, hogy ki kell nyitnom a számat ahhoz, hogy segítséget kapjak ehhez.
De mint mondtam, ez az utolsó dolog, amit fel akarok hagyni.
Éppen ezért, még próbálkozom. Bármennyire fáj is, hogy nem mindenkinek olyan fontos ez, mint nekem, nem erőltethetem rájuk.
Szóval ez lenne a helyzet... azt hiszem mindent leírtam/kiírtam magamból. Talán meg fogom bánni, de nem érdekel.
Csak szeretném, ha az emberek végre megértenék, hogy ha azt mondom, kényelmetlen, akkor ne érjenek hozzám. Ha tudják, hogy régóta rosszul vagyok, ne rakjanak még rá egy lapáttal.
A falam egyre csak vastagszik és növekszik, lassan ha föltekintek, már nem is látom a végét... És bár kényelmes itt, azért jó volna egy egészen kicsit vékonyabbra szelni.
De ehhez idő kell.
A cosplay és a csapat volt eddig, ami képes volt vékonyabbra szelni.
De most a legfőbb problémaokozó...
csak tudnám előre... érdemes-e törnöm magam, mégha teljesen kivagyok...
2013. augusztus 14., szerda
Skyblue & Oilgreen
Nagyon fura, hogy most visszatért a semmiből az életembe ez a páros...oh, nem is sejtitek mennyire...
Ez a fandom... már-már olyan számomra, mint a Doctor Who, vagy a Hetalia. Vagyis... amellett, hogy rengeteg jó élménnyel és boldogsággal gazdagított, rengetegszer földhöz csapott már...
Igen... Én még emlékszem, hogy ez a páros hozott össze Vele, hogy tényleg úgy őrködött felettem, mint valami hős... hogy mennyire jól éreztük magunkat ezzel a párossal... mennyit nevettünk a képeket küldözgetve... mennyi fergeteges szerepünk volt...
És hogy tervezgettük, hogy majd közösen cosplayeljük őket... Még a levegőben lebegő csókot is elterveztük...
Így hát most rohadt furcsa és valahol szívszaggató, hogy ismét ilyen terveket szövögetek... Mert akaratlanul is eszembe jut Ő és... a gondolat, hogy pont erre lenne szükségem...
Mármint... szeretnék egyszer, csak egyszer az életben én lenni valakinek a fény, a erő, amiért érdemes valakinek tovább haladnia... Szeretném, ha egyszer rám támaszkodna valaki, és nem én nyomnék agyon valakit a gondjaimmal, de...
ez képtelenség :'D
Rájöttem, hogy ha akarnék se tudnék ilyen emberré válni... a gondolataim túlságosan mélyre húznak, és előbb vagy utóbb kitörnének... na és akkor lennék igazán Fliqpy-s...
Másrészt... tapasztaltam is, hogy nekem nem való a... dominánsabb szerep... Anno Thetánál sem tudtam kezelni, hogy nekem kell mindig a másikba öntenem a lelket, holott legszívesebben én magam is sikoltottam volna a bennem tomboló fájdalomtól...
Ahhoz, hogy én egy olyan emberré váljak, amivé szeretnék, minden negatív gondolatot, mindent, ami önmagam mélyen el kellene nyomnom... és tudom, hogy abból előbb utóbb igen csak baj lenne...
Éppen ezért... önző módon nekem valaki olyasvalakire van szükségem, aki képes az én gondjaimat is hordani a vállán és sosem szomorú, vagy ha az is, előttem sosem mutatja ki...
Talán ezért is szeretem annyira az olyan emberek társaságát, akik folyton optimisták... Talán nem ragad rám a derülátásukból semmi, de valahogy biztonságban érzem magam mellettük...mintha... a belül tomboló démonok lecsillapodnának... megszelidülnének arra az időre, amíg velük beszélek vagy szórakozom...
Nem csak poénból mondogatom, hogy Flippy áll a legközelebb hozzám a HTF-ből. Aláírom, mindenkinek vannak démonjai, de én néha komolyan úgy érzem, hogy ha nem nyomnék el magamban valamit, akármit, fogalmam sincs mi ez... akkor...a táborban is többet csináltam volna, mint a kulccsal szétbaszni a karom.
olyan ez, mintha hirtelenjében egy hatalmas űr keletkezne a mellkasodban, még a szíved is felszívódik valahová... nincs semmi belül, csak a sötétség, ami egyre inkább be akar kebelezni...
De nem csak magam miatt szeretem ezt a két idiótát... egyszerűen csak tetszik, ahogy Splendid nem hagyja, hogy Flippy valami őrültséget csináljon, ahogy lassan megszelídítette és oltalmat nyújt neki, még ha kicsit ügyetlenül...
Rájuk nézek, és szinte mosolyogni, de ugyanakkor sírni volna kedvem a róluk sugárzó ragaszkodástól és szeretetről...
2013. augusztus 1., csütörtök
Vissza akarok menni
Sok dolgot basztam már el életemben... de semmit se ennyire...
igen. ismét lelkizés jön. de muszáj.
Idén elmaradt... nem tudom igazából miért, de elmaradt a BalaCon. A nyárnak egyetlen olyan hete, amikor ténylegesen azokkal voltam összezárva, akiket a világon a legjobban szeretek.
Lehet most hőbörögni, hogy de hisz más baráttal is nyaraltam idén, de sajnálom, a Zacc bohókás, eszeveszett hangulatát senki sem képes visszaadni...
Senki sem képes olyan palacsintát sütni, mint Ichi.
Senki sem tud olyan finom rántottát és Zamárdi salátát csinálni, mint Katie.
Senki sem tud úgy heccelni, harapni, mint Nita...
Sehol máshol nem olyan szép a kilátás, mint Zamárdin...
Elképesztően hiányzik. Hiányoznak azok a belső poénok, amiket talán senki sem ért meg... a TÁRS, TE IS?... a jetski, a kávéscsészék...
akárhányzor meghallom ezeket a szavakat, elmosolyodok, majd bekönnyezek, mert Ők jutnak eszembe.
Persze, vitázni is vitázunk azalatt az egy hét alatt... de még azokra is mosolyogva tekintek vissza...
És itt kezdődik a gond.
Előre tekinteni nem merek...
elkövettem egy olyan hibát, ami miatt szinte rettegek attól, hogy lesz-e egyáltalán következő esélyem átélni mindezt... hogy... meg leszek-e hívva egyáltalán jövőre...
Olyan... természetesnek volt véve, hogy én mindig elmegyek erre, holott alig beszélek Shaddel... de most... az lenne tán a természetes, ha nem hívna meg...
Hisz az óta az eset óta, augusztus vége óta nem is beszélünk egymással... Conon is csak köszönünk egymásnak, és annyi...
És... kegyetlenül félek attól, hogy így teljesen el leszek felejtve...
mondjuk meg is érteném... nem sok ember hívná el az exét egy hétvégére nyaralni, nem?
És épp ezt bánom... ha tudtam, volna, hogy egyszer veszélybe kerül az, hogy ezt a fergeteges élményt átéljem, hogy a barátaimmal lehessek egy egész hétig... hogy Vele hülyülhessek... akkor már az elején kitéptem volna azt a redva érzést a szívemből... vagy... hamar összeszedtem volna magam és úgy tettem volna, mintha mi sem történt volna!
De most... nagyon félek, hogy mindent elrontottam... hogy más sosem lesz minden a régi... hogy... látni se akar többé...
Pedig... istenemre mondom, mindent megtennék, hogy minden olyan legyen, mint az előtt... nem okoznék gondot... nem hoznék fel semmit, ha kell, csöndben maradok, gubbasztok egy sarokban, csak...
Hadd halljam ismét azt az indián zenét az utcafesztről...
hadd rohangásszak ismét cosplayben a parton...
hadd nyávogjak ismét Shaddel és Katie-vel...
Ez az egy év kimaradás pont a legrosszabbkor jött...
pont mikor a leginkább tele vagyok kétségekkel és félelemmel...
igen. ismét lelkizés jön. de muszáj.
Idén elmaradt... nem tudom igazából miért, de elmaradt a BalaCon. A nyárnak egyetlen olyan hete, amikor ténylegesen azokkal voltam összezárva, akiket a világon a legjobban szeretek.
Lehet most hőbörögni, hogy de hisz más baráttal is nyaraltam idén, de sajnálom, a Zacc bohókás, eszeveszett hangulatát senki sem képes visszaadni...
Senki sem képes olyan palacsintát sütni, mint Ichi.
Senki sem tud olyan finom rántottát és Zamárdi salátát csinálni, mint Katie.
Senki sem tud úgy heccelni, harapni, mint Nita...
Sehol máshol nem olyan szép a kilátás, mint Zamárdin...
Elképesztően hiányzik. Hiányoznak azok a belső poénok, amiket talán senki sem ért meg... a TÁRS, TE IS?... a jetski, a kávéscsészék...
akárhányzor meghallom ezeket a szavakat, elmosolyodok, majd bekönnyezek, mert Ők jutnak eszembe.
Persze, vitázni is vitázunk azalatt az egy hét alatt... de még azokra is mosolyogva tekintek vissza...
És itt kezdődik a gond.
Előre tekinteni nem merek...
elkövettem egy olyan hibát, ami miatt szinte rettegek attól, hogy lesz-e egyáltalán következő esélyem átélni mindezt... hogy... meg leszek-e hívva egyáltalán jövőre...
Olyan... természetesnek volt véve, hogy én mindig elmegyek erre, holott alig beszélek Shaddel... de most... az lenne tán a természetes, ha nem hívna meg...
Hisz az óta az eset óta, augusztus vége óta nem is beszélünk egymással... Conon is csak köszönünk egymásnak, és annyi...
És... kegyetlenül félek attól, hogy így teljesen el leszek felejtve...
mondjuk meg is érteném... nem sok ember hívná el az exét egy hétvégére nyaralni, nem?
És épp ezt bánom... ha tudtam, volna, hogy egyszer veszélybe kerül az, hogy ezt a fergeteges élményt átéljem, hogy a barátaimmal lehessek egy egész hétig... hogy Vele hülyülhessek... akkor már az elején kitéptem volna azt a redva érzést a szívemből... vagy... hamar összeszedtem volna magam és úgy tettem volna, mintha mi sem történt volna!
De most... nagyon félek, hogy mindent elrontottam... hogy más sosem lesz minden a régi... hogy... látni se akar többé...
Pedig... istenemre mondom, mindent megtennék, hogy minden olyan legyen, mint az előtt... nem okoznék gondot... nem hoznék fel semmit, ha kell, csöndben maradok, gubbasztok egy sarokban, csak...
Hadd halljam ismét azt az indián zenét az utcafesztről...
hadd rohangásszak ismét cosplayben a parton...
hadd nyávogjak ismét Shaddel és Katie-vel...
Ez az egy év kimaradás pont a legrosszabbkor jött...
pont mikor a leginkább tele vagyok kétségekkel és félelemmel...
2013. július 29., hétfő
Why do we fall in love so easy? Even when it's not right...
Nem tudom mi van velem mostanában...
Boldognak kellene lennem...
Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...
Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...
Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...
Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.
Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...
De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...
Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D
Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról.
A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...
de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...
egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...
ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...
de tényleg jól esik...
igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...
addig is... valahogy kibírom.
Boldognak kellene lennem...
Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...
Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...
Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...
Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.
Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...
De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...
Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D
Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról.
A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...
de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...
egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...
ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...de tényleg jól esik...
igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...
addig is... valahogy kibírom.
2013. július 19., péntek
Ami a beszédből kimarad
Oké, mára pontosan egy hete, hogy Szelídről áthurcolkodtunk hozzánk, Kalocsára... hogy végeztünk a forgatással...
Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...
Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...
És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D
Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...
Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...
Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)
Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...
Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...
Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...
Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...
Ugyanakkor...
Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.
És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...
csodálatos érzés.
És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...
Nosztalgiázni...
Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...
Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">
És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...
Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...
Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...
Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...
Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...
És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D
Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...
Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...
Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)
Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...
Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...
Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...
Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...
Ugyanakkor...
Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.
És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...
csodálatos érzés.
És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...
Nosztalgiázni...
Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...
Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">
És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...
Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...
Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...
2013. június 18., kedd
Good fandom feels.
FIGYELEM újabb Loraxos bejegyzés következik, ha már unod, most ikszeld ki xD
Már egy ideje elmélkedtem a vizsgaidőszak végén, de akkor még nem igazán volt időm leülni és "papírra vetni" a gondolataimat.
Most már viszont van, úgyhogy essünk is neki.
Fura belegondolnom, hogy ezt a csodálatos fandomot (oké, tudom, ne ajnározzam már, de akkor is) legutóbbi vizsgaidőszakom végén fedeztem fel... Emlékszem, már nagyon késő volt, de nem tudtam elaludni, előző napokban meg amúgyis animációs film pótlásokat végeztem (Merida, Gru, hasonlók) így hát a Loraxot is pótolni valónak éreztem, ha már a moziban nem sikerült megnézni (azóta is bánom)
És február eleje óta teljesen magába szippantott. Néha már úgy érzem, teljesen az emberek agyára megyek a posztjaimmal, de valahogy nem tudom magamban tartani az érzéseket, úgyhogy sajnálom :'D
De... nem csupán ezt a témát szántam a bejegyzésemnek... Meggyőződésem, hogy azzal mindenki egyet ért: ezek a fandomok nagy mérföldkövei az életünknek és meghatározó momentumokat emelnek ki. Mármint... ugyan mostanság már nem vagyok annyira benne a Hetaliában, negatív élmények miatt, viszont a mai napig fontos dolognak tartom, hisz nélküle rengeteg emberrel nem ismerkedtem volna meg, akik a személyiségemhez nagyon sokat hozzáadtak...
És akkor már a Yugioh-ról ne is beszéljek, ami nélkül száz százalékosan más lennék. Más, és sokkal üresebb.
Ilyen mérföldkő lett számomra a Lorax is. Hogy miért?
Elsősorban azért, amit mond. És mit mond számomra?
Újrakezdés.
Sosem késő újrakezdeni. És nekem, aki újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat az életben, a szerelemben, ez kulcsfontosságú. Mert talán külső szemszögből nem tűnik így, de igyekszem változtatni magamon, a hozzáállásomon... Csak valahányszor úgy érzem, hogy sínen vagyok, egy-egy kisebb vonat elgázol és olyankor úgy érzem, kezdhetek mindent előröl... Igen, az elmúlt időkben ismét volt egy kisebb buktatóm, de mellettem szóljon: ezúttal már nem sírtam és nem depiztem annyira, mint az előző alkalommal :) (bár a tüske attól még szúr...)
Persze közrejátszik az is, hogy ez a fandom mindig képes meglepni az újabb és újabb Once-ler változattal, amiken csak olvadozni lehet, de tegyük fel, hogy ez csak másodlagos xD
Talán... a Doctor Who óta nem jött szembe velem olyan fandom, ami ennyire képes lett volna lekötni. Mármint... mindenhogy xD
Látom, hogy jönnek ki az új animék, mindenki néz valamit, én pedig tökéletesen elvagyok egy animációs film kis világában, az AU sztorijaival és ask-blogjaival együtt XD És nem is szándékozom egyhamar kimászni ebből a feneketlen gödörből, amibe egyszer csak belecsöppentem.
És persze új élményeket, új arcokat is adott ez a szőrös mogyoró és az égimeszelő~ Persze magától értetődő, hogy ha egy újabb "közösségbe" csatlakozik az ember, akkor új arcokat éget a szívébe, de én mégis szóra érdemesnek tartom ezt a pontot.
Hisz kezdetben jóformán egyedül voltam ezzel az imádattal (oké 1-2 ember már akkor is kénytelen volt megtűrni és megfertőztem őket, de akkor is xD) és jó érzés, hogy azóta egy kisebb csapattá nőttünk, és ha eljön a szelidi nyaralás féleségünk, tudom, hogy méginkább családias lesz a légkör.
A lényeg, amin annyit filozofáltam, hogy fura, ahogy egyes fikciós kalandok mennyire meg tudják határozni az ember életét. És most, hogy egy újabb vizsgaidőszakot zártam le és körülbelül ugyanazok az érzelmek játszódnak le bennem (örvendezés, hogy nincs suli, nem kell tanulni és azt csinálok, amit akarok xD) ismét felderengett bennem, milyen helyes döntés volt aznap este virrasztanom emellett a csoda mellett :)
csak ennyit akartam mondani.
Már egy ideje elmélkedtem a vizsgaidőszak végén, de akkor még nem igazán volt időm leülni és "papírra vetni" a gondolataimat.
Most már viszont van, úgyhogy essünk is neki.
Fura belegondolnom, hogy ezt a csodálatos fandomot (oké, tudom, ne ajnározzam már, de akkor is) legutóbbi vizsgaidőszakom végén fedeztem fel... Emlékszem, már nagyon késő volt, de nem tudtam elaludni, előző napokban meg amúgyis animációs film pótlásokat végeztem (Merida, Gru, hasonlók) így hát a Loraxot is pótolni valónak éreztem, ha már a moziban nem sikerült megnézni (azóta is bánom)
És február eleje óta teljesen magába szippantott. Néha már úgy érzem, teljesen az emberek agyára megyek a posztjaimmal, de valahogy nem tudom magamban tartani az érzéseket, úgyhogy sajnálom :'D
De... nem csupán ezt a témát szántam a bejegyzésemnek... Meggyőződésem, hogy azzal mindenki egyet ért: ezek a fandomok nagy mérföldkövei az életünknek és meghatározó momentumokat emelnek ki. Mármint... ugyan mostanság már nem vagyok annyira benne a Hetaliában, negatív élmények miatt, viszont a mai napig fontos dolognak tartom, hisz nélküle rengeteg emberrel nem ismerkedtem volna meg, akik a személyiségemhez nagyon sokat hozzáadtak...
És akkor már a Yugioh-ról ne is beszéljek, ami nélkül száz százalékosan más lennék. Más, és sokkal üresebb.
Ilyen mérföldkő lett számomra a Lorax is. Hogy miért?
Elsősorban azért, amit mond. És mit mond számomra?
Újrakezdés.
Sosem késő újrakezdeni. És nekem, aki újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat az életben, a szerelemben, ez kulcsfontosságú. Mert talán külső szemszögből nem tűnik így, de igyekszem változtatni magamon, a hozzáállásomon... Csak valahányszor úgy érzem, hogy sínen vagyok, egy-egy kisebb vonat elgázol és olyankor úgy érzem, kezdhetek mindent előröl... Igen, az elmúlt időkben ismét volt egy kisebb buktatóm, de mellettem szóljon: ezúttal már nem sírtam és nem depiztem annyira, mint az előző alkalommal :) (bár a tüske attól még szúr...)
Persze közrejátszik az is, hogy ez a fandom mindig képes meglepni az újabb és újabb Once-ler változattal, amiken csak olvadozni lehet, de tegyük fel, hogy ez csak másodlagos xD
Talán... a Doctor Who óta nem jött szembe velem olyan fandom, ami ennyire képes lett volna lekötni. Mármint... mindenhogy xD
Látom, hogy jönnek ki az új animék, mindenki néz valamit, én pedig tökéletesen elvagyok egy animációs film kis világában, az AU sztorijaival és ask-blogjaival együtt XD És nem is szándékozom egyhamar kimászni ebből a feneketlen gödörből, amibe egyszer csak belecsöppentem.
És persze új élményeket, új arcokat is adott ez a szőrös mogyoró és az égimeszelő~ Persze magától értetődő, hogy ha egy újabb "közösségbe" csatlakozik az ember, akkor új arcokat éget a szívébe, de én mégis szóra érdemesnek tartom ezt a pontot.
Hisz kezdetben jóformán egyedül voltam ezzel az imádattal (oké 1-2 ember már akkor is kénytelen volt megtűrni és megfertőztem őket, de akkor is xD) és jó érzés, hogy azóta egy kisebb csapattá nőttünk, és ha eljön a szelidi nyaralás féleségünk, tudom, hogy méginkább családias lesz a légkör.
A lényeg, amin annyit filozofáltam, hogy fura, ahogy egyes fikciós kalandok mennyire meg tudják határozni az ember életét. És most, hogy egy újabb vizsgaidőszakot zártam le és körülbelül ugyanazok az érzelmek játszódnak le bennem (örvendezés, hogy nincs suli, nem kell tanulni és azt csinálok, amit akarok xD) ismét felderengett bennem, milyen helyes döntés volt aznap este virrasztanom emellett a csoda mellett :)
csak ennyit akartam mondani.
2013. június 9., vasárnap
Kiirtom...
Megint ilyen hangulat van...
De esküszöm, kiirtom ezt az érzést...
Nem akarok ismét úgy járni, hogy egész nyáron sírok...
Kiirtom, ha ehhez minden virágot ki is kell tépnem a lelkemből...
2013. május 30., csütörtök
Csak a fény felé
Utálom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...
De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.
Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...
A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...
Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?
Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...
És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.
Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...
De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.
Az idő a ludas.
Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...
Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.
Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.
Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...
Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.
Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...
két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...
Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.
Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.
Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...
De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.
Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...
A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...
Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?
Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...
És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.
Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...
De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.
Az idő a ludas.
Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...
Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.
Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.
Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...
Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.
Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...
két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...
Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.
Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.
Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...
2013. május 7., kedd
Happiness I cannot feel and love to me is so unreal
A gondok csak úgy rohangálnak mostanában errefelé... nem azt mondom, hogy oly hatalmasak, de azért okoznak fej, illetve szívtörést nekem...
A hétvégén két barátomat is vissza kellett utasítanom, ami nekem eddig teljesen idegen volt. És egész végig ilyen kis depi gombóc voltam, hogy I hate myself, mert voltam már olan helyzetben, mikor nekem se kellett sok, hogy valljak egy fontos barátnak, tudva, hogy úgyis vissza fog utasítani, és tudva, hogy utána semmi sem lesz ugyanaz.
és tudom, hogy ritka szar érzés ez :'D
és utáltam magam, amiért két barátom miattam került ilyen helyzetbe...
de talán sikerül úgy játszanom a lapokat, hogy ne változzon semmi...
a keserű poén az egészben, hogy egészen hosszú ideig azért utasítottam el mindenfajta közeledést felém, mert egyszerűen nem akartam ismét szerelmes lenni.
Sajnos a nyár végére becsúszott kis kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy minden kedvem elment a kapcsolatoktól, hisz úgyis végük lesz egyszer... és mivel meglehetősen fájt az a kaland, nem akartam ismét átélni, ismét elkövetni ugyanazt a hibát, így szépen bezártam kapuim.
de fuck, valaki most intenzíven kopogtat... mit kopogtat, DÖRÖMBÖL azon a cseszett ajtón :'D
Pedig megint a szerep miatt van... és én eddig sosem kerültem ki győztesen a szerepjáték alapozta szerelmi kapcsolatokból... (nem mintha a rendes kapcsolataim olyan sikeresek lettek volna... egy faszfej vagyok, tudom)
Eddig próbáltam valahogy elhitetni magamban, hogy ez nem valós, ez... csak a játék miatt van. Próbáltam valahogy csírájában elfojtani a dolgot, mielőtt még megégetem magam, de nem. Ha Jolica valamit elkezd, azt befejezi, ha abba lelkileg bele is rokkan.
Bár mióta Ichi is megerősített, hogy bakker az igenis flört volt, kezdek kételkedni abban, hogy tényleg olyan rossz lenne ez...
Mert... ki tudja, talán össze is jönnénk?
fucking thoughs. igen.
mert mégis mi lenne akkor?
én továbbra is egy olyan ember vagyok, aki szeret olykor -sűrűn- egyedül lenni a hülye gondolataival, aki sűrűn letargikus, aki nem csak conon, de az életben is megy a feje után, midnenféle tervek nélkül...
és ezt eddig tapasztalataim szerint nem sokan tolerálták...
józanítanom kell magam, különben el kezdek azon fantáziálni, hogy hát mi van ha most más lesz? mi van, ha végre boldog leszek?
de... ennek nagyon csekély az esélye... úgy érzem, jobb lenne nekem még egyedül, még nem lennék kész egy kapcsolatra, ilyen gondolatokkal...
viszont Nita rátapintott a lényegre. Nem, nem jó nekem egyedül, ha az ilyen apró gesztusok ennyire cseszett jól esnek...
nem tudom már mit gondoljak. Vizsgáznom kell lassan, de egyszerűen képtelen vagyok tanulni, mert folyton rajta jár az eszem, és ezen az egészen. hogy hogyan volna jó... vagy hogy tényleg tisztán látok-e, vagy ez csak a szív illúziója?
Ichinek van igaza, rá kellene kérdeznem, mennyire komoly ez, vagy mi ez...
de olyan nyomi vagyok, hogy nem tudom hogyan kéne megtennem, és nem is merem...
nem szeretném elbaszni sem a barátságot, sem a csoportot ezzel...
megaztán... sosem tudom, milyen indokkal írhatnék rá... szerepezésen kívül nem rendelkezem semmi hasznossal vagy érdekessel... (igen, Entrés önmarcangolás (Y))
Pedig tegnap is... belegebedtem már a várakozásba...
hhhhh.... Tenni kell valamit...
Mert most ha a conra gondolok, egyszerre vagyok vidám és lesújtott.
Vidám vagyok, mert pénteken ökörködhetek Nitáékkal, és mert jó lesz egy csomó embert újra látni, jó lesz végig Greedként árasztani az értelmet meg osztogatni a pillecukrot...
viszont...
ha eszembe jut az...
pillangók kapnak szárnyra a mellkasomban, gombóc ragad a torkomba, a gyomrom meg görcsölni kezd.
mert nem tudom, hogy leszek képes türtőztetni magam és hogy bírom majd egész nap leplezni, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben velem.
és még a vizsgákról nem is beszéltem.
nem. ez a szerelmi katyvasz nagyon rosszkor jött.
csak tudnám, mit kellene gondolnom erről az egészről...
reménykedjek, hogy összejöjjön?
vagy zárkózzak még egy a világtól és próbáljam elfelejteni a nyári dolgot?
de... mi van ha pont ettől lennék képes végre felejteni?...
nem tudom. csak annyi biztos számomra, hogy hiányzik, ha egy nap nem beszélünk, és nem számít mennyire vagyok levert, mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
I need someone to show me the things in life that I can't find
I can't see the things that make true happiness, I must be blind
Black Sabbath - Paranoid
A hétvégén két barátomat is vissza kellett utasítanom, ami nekem eddig teljesen idegen volt. És egész végig ilyen kis depi gombóc voltam, hogy I hate myself, mert voltam már olan helyzetben, mikor nekem se kellett sok, hogy valljak egy fontos barátnak, tudva, hogy úgyis vissza fog utasítani, és tudva, hogy utána semmi sem lesz ugyanaz.
és tudom, hogy ritka szar érzés ez :'D
és utáltam magam, amiért két barátom miattam került ilyen helyzetbe...
de talán sikerül úgy játszanom a lapokat, hogy ne változzon semmi...
a keserű poén az egészben, hogy egészen hosszú ideig azért utasítottam el mindenfajta közeledést felém, mert egyszerűen nem akartam ismét szerelmes lenni.
Sajnos a nyár végére becsúszott kis kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy minden kedvem elment a kapcsolatoktól, hisz úgyis végük lesz egyszer... és mivel meglehetősen fájt az a kaland, nem akartam ismét átélni, ismét elkövetni ugyanazt a hibát, így szépen bezártam kapuim.
de fuck, valaki most intenzíven kopogtat... mit kopogtat, DÖRÖMBÖL azon a cseszett ajtón :'D
Pedig megint a szerep miatt van... és én eddig sosem kerültem ki győztesen a szerepjáték alapozta szerelmi kapcsolatokból... (nem mintha a rendes kapcsolataim olyan sikeresek lettek volna... egy faszfej vagyok, tudom)
Eddig próbáltam valahogy elhitetni magamban, hogy ez nem valós, ez... csak a játék miatt van. Próbáltam valahogy csírájában elfojtani a dolgot, mielőtt még megégetem magam, de nem. Ha Jolica valamit elkezd, azt befejezi, ha abba lelkileg bele is rokkan.
Bár mióta Ichi is megerősített, hogy bakker az igenis flört volt, kezdek kételkedni abban, hogy tényleg olyan rossz lenne ez...
Mert... ki tudja, talán össze is jönnénk?
fucking thoughs. igen.
mert mégis mi lenne akkor?
én továbbra is egy olyan ember vagyok, aki szeret olykor -sűrűn- egyedül lenni a hülye gondolataival, aki sűrűn letargikus, aki nem csak conon, de az életben is megy a feje után, midnenféle tervek nélkül...
és ezt eddig tapasztalataim szerint nem sokan tolerálták...
józanítanom kell magam, különben el kezdek azon fantáziálni, hogy hát mi van ha most más lesz? mi van, ha végre boldog leszek?
de... ennek nagyon csekély az esélye... úgy érzem, jobb lenne nekem még egyedül, még nem lennék kész egy kapcsolatra, ilyen gondolatokkal...
viszont Nita rátapintott a lényegre. Nem, nem jó nekem egyedül, ha az ilyen apró gesztusok ennyire cseszett jól esnek...
nem tudom már mit gondoljak. Vizsgáznom kell lassan, de egyszerűen képtelen vagyok tanulni, mert folyton rajta jár az eszem, és ezen az egészen. hogy hogyan volna jó... vagy hogy tényleg tisztán látok-e, vagy ez csak a szív illúziója?
Ichinek van igaza, rá kellene kérdeznem, mennyire komoly ez, vagy mi ez...
de olyan nyomi vagyok, hogy nem tudom hogyan kéne megtennem, és nem is merem...
nem szeretném elbaszni sem a barátságot, sem a csoportot ezzel...
megaztán... sosem tudom, milyen indokkal írhatnék rá... szerepezésen kívül nem rendelkezem semmi hasznossal vagy érdekessel... (igen, Entrés önmarcangolás (Y))
Pedig tegnap is... belegebedtem már a várakozásba...
hhhhh.... Tenni kell valamit...
Mert most ha a conra gondolok, egyszerre vagyok vidám és lesújtott.
Vidám vagyok, mert pénteken ökörködhetek Nitáékkal, és mert jó lesz egy csomó embert újra látni, jó lesz végig Greedként árasztani az értelmet meg osztogatni a pillecukrot...
viszont...
ha eszembe jut az...
pillangók kapnak szárnyra a mellkasomban, gombóc ragad a torkomba, a gyomrom meg görcsölni kezd.
mert nem tudom, hogy leszek képes türtőztetni magam és hogy bírom majd egész nap leplezni, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben velem.
és még a vizsgákról nem is beszéltem.
nem. ez a szerelmi katyvasz nagyon rosszkor jött.
csak tudnám, mit kellene gondolnom erről az egészről...
reménykedjek, hogy összejöjjön?
vagy zárkózzak még egy a világtól és próbáljam elfelejteni a nyári dolgot?
de... mi van ha pont ettől lennék képes végre felejteni?...
nem tudom. csak annyi biztos számomra, hogy hiányzik, ha egy nap nem beszélünk, és nem számít mennyire vagyok levert, mindig képes mosolyt csalni az arcomra.
I need someone to show me the things in life that I can't find
I can't see the things that make true happiness, I must be blind
Black Sabbath - Paranoid
2013. április 24., szerda
Entre tábor... maybe?
Nos, úgy néz ki, össze fog jönni az a nyári kis cosplay kiruccanás a Truffula Flu-s csapattal...
Megbeszéltem a dolgokat az illetékessel és baromi boldog voltam, hogy nem küldött el a francba, mert valahol attól tartottam, hogy már az első lépcsőfoknál meg fogok bukni... (a többi fokról később)
De igazából nem vagyok annyira feldobva, mint azt hittem :'D
nem tudom, hogy azért, mert baromira fáradt vagyok, vagy azért, mert rögtön a problémák lebegnek előttem...
Olyanok, mint pl becuccolás előtt kell majd egy takarítás/rendezkedés féleséget végeznem, lecsekkolni a többieknek, hogy hol mennyiért, milyen kaját tudnánk venni, hogy tudjak valamilyen összeget mondani a többieknek a kajapénzt illetően...
Hogy hogyan jutunk majd ki, mert Szelídre elég ritka járatok vannak... max majd apámat vagy tesómat kell valahogy ugrasztanom, szal majd őket is le kell kenyereznem...
Aztán az alvás. Az örök dilemmám KaloConon is, hogy sokan hogy férjünk el kis szobában... Valószínűleg majd viszek matracot, azt legalább alvás után el lehet tenni az útból, valamint anyámék egyik napozóágyát is becsórom... így máris több helyünk lesz~
És persze majd valahogy Yunát is el kell vezényelnem a jó buszra, az is érdekes lesz még :'D
szóval ezek a "probléma" részei, amiknek megoldásán már kattogni kezd a fejem...
és itt van másrészről az, amitől még tartok, hogy nehogy a társaság kiábránduljon, vagy ne érezze jól magát :'D Igen, Jolica anyáskodó, vendéglátó énje máris fölvillant, szal lehet egész héten én leszek a cseléd a táborban xD
Merthát ez tényleg nem egy luxus lakosztály... szerintem majd egymáson fogunk nyomorogni és a végén elegünk lesz egymásból xD szóval ezért igyekszem a társaságnak hangsúlyozni, hogy ez egy kis ház :'D szerintem jobb lesz, ha csak alvásra meg evésre használjuk, amúgymeg kint lófrálunk a strandon vagy csak úgy Szelíden...
A másik amitől tartok, azok a további lépcsőfokok...
Igen, Entre túl sokat gondolkodik, de ez a rossz tapasztalattól van...
Mert tartok tőle, hogy oké, most tök jól elvagyunk, de idővel ez a lelkesedés lankadni fog, és vele együtt a kedv is...
Hogy idővel a csoport elhalkul és ez a kiruccanás is le lesz mondva...
amit nagyon nem szeretnék, mert már nagyon beleéltem magam :'D
megrendelném azt a pillecukros vodkát...
Szombat este, amíg még Yuna is velünk van tartanánk egy előbulit...
Esetleg tábortüzet is gyújtanánk és pillecukrot ennénk (ha már Once-lerek vagyunk). Esetleg ezt is lefotóznánk mert rohadt jól nézne ki...
Hülyülnénk egy sort a stranddal szemközti ringlispilnél...
Kimennénk a víztoronyhoz, az elterülő síksághoz, ahol remek képeket csinálhatnánk...
Bemennénk cosplaybe a strandra (ráhoznánk a frászt az emberekre xD), csinálnánk képeket a kastélynál, a kastély melletti elhagyatott kis úton, összedobnánk egy fantasztikus CMV-t, meg csak úgy el randomkodnánk...
Annyi ötletem volna már, és ha csak a BalaConból indulok ki, amit Ichiékkel töltök mindig, már vigyorra húzódik a szám. Mert velük is annyi hülyeséget össze szoktunk hordani, mikor huzamosabb időre össze vagyunk zárva (mint pölö ha Jet ski-vel vagy, bármit túlélhetsz), és ha csak belegondolok, VELÜK mi mindent össze tudnánk hablatyolni... :'D
Szóval... tényleg jó lenne, ha ez a picinyke kis dolog összejönne a nyár folyamán.. másra talán nem is lenne szükségem :'D
Csak mint Entrének, nekem is ott motoszkálnak azok a fránya rossz gondolatok a fejemben, hogy MI VAN HA.
Próbálom nem beleélni magam, de iszonyat nehéz, ha a vizsgáktól való félelmemben ebbe a kis kuckóba menekülök...
Oké, érzelmi zsarolás maybe, de szeretném, ha mindenki tisztában lenne azzal, mennyire szívemhez nőtt ez a kis társaság, és hogy ha összejön az az egy hét, Entre 100 százalékosan azon lesz, hogy mindenkinek maradandó élmény legyen :"D
Megbeszéltem a dolgokat az illetékessel és baromi boldog voltam, hogy nem küldött el a francba, mert valahol attól tartottam, hogy már az első lépcsőfoknál meg fogok bukni... (a többi fokról később)
De igazából nem vagyok annyira feldobva, mint azt hittem :'D
nem tudom, hogy azért, mert baromira fáradt vagyok, vagy azért, mert rögtön a problémák lebegnek előttem...
Olyanok, mint pl becuccolás előtt kell majd egy takarítás/rendezkedés féleséget végeznem, lecsekkolni a többieknek, hogy hol mennyiért, milyen kaját tudnánk venni, hogy tudjak valamilyen összeget mondani a többieknek a kajapénzt illetően...
Hogy hogyan jutunk majd ki, mert Szelídre elég ritka járatok vannak... max majd apámat vagy tesómat kell valahogy ugrasztanom, szal majd őket is le kell kenyereznem...
Aztán az alvás. Az örök dilemmám KaloConon is, hogy sokan hogy férjünk el kis szobában... Valószínűleg majd viszek matracot, azt legalább alvás után el lehet tenni az útból, valamint anyámék egyik napozóágyát is becsórom... így máris több helyünk lesz~
És persze majd valahogy Yunát is el kell vezényelnem a jó buszra, az is érdekes lesz még :'D
szóval ezek a "probléma" részei, amiknek megoldásán már kattogni kezd a fejem...
és itt van másrészről az, amitől még tartok, hogy nehogy a társaság kiábránduljon, vagy ne érezze jól magát :'D Igen, Jolica anyáskodó, vendéglátó énje máris fölvillant, szal lehet egész héten én leszek a cseléd a táborban xD
Merthát ez tényleg nem egy luxus lakosztály... szerintem majd egymáson fogunk nyomorogni és a végén elegünk lesz egymásból xD szóval ezért igyekszem a társaságnak hangsúlyozni, hogy ez egy kis ház :'D szerintem jobb lesz, ha csak alvásra meg evésre használjuk, amúgymeg kint lófrálunk a strandon vagy csak úgy Szelíden...
A másik amitől tartok, azok a további lépcsőfokok...
Igen, Entre túl sokat gondolkodik, de ez a rossz tapasztalattól van...
Mert tartok tőle, hogy oké, most tök jól elvagyunk, de idővel ez a lelkesedés lankadni fog, és vele együtt a kedv is...
Hogy idővel a csoport elhalkul és ez a kiruccanás is le lesz mondva...
amit nagyon nem szeretnék, mert már nagyon beleéltem magam :'D
megrendelném azt a pillecukros vodkát...
Szombat este, amíg még Yuna is velünk van tartanánk egy előbulit...
Esetleg tábortüzet is gyújtanánk és pillecukrot ennénk (ha már Once-lerek vagyunk). Esetleg ezt is lefotóznánk mert rohadt jól nézne ki...
Hülyülnénk egy sort a stranddal szemközti ringlispilnél...
Kimennénk a víztoronyhoz, az elterülő síksághoz, ahol remek képeket csinálhatnánk...
Bemennénk cosplaybe a strandra (ráhoznánk a frászt az emberekre xD), csinálnánk képeket a kastélynál, a kastély melletti elhagyatott kis úton, összedobnánk egy fantasztikus CMV-t, meg csak úgy el randomkodnánk...
Annyi ötletem volna már, és ha csak a BalaConból indulok ki, amit Ichiékkel töltök mindig, már vigyorra húzódik a szám. Mert velük is annyi hülyeséget össze szoktunk hordani, mikor huzamosabb időre össze vagyunk zárva (mint pölö ha Jet ski-vel vagy, bármit túlélhetsz), és ha csak belegondolok, VELÜK mi mindent össze tudnánk hablatyolni... :'D
Szóval... tényleg jó lenne, ha ez a picinyke kis dolog összejönne a nyár folyamán.. másra talán nem is lenne szükségem :'D
Csak mint Entrének, nekem is ott motoszkálnak azok a fránya rossz gondolatok a fejemben, hogy MI VAN HA.
Próbálom nem beleélni magam, de iszonyat nehéz, ha a vizsgáktól való félelmemben ebbe a kis kuckóba menekülök...
Oké, érzelmi zsarolás maybe, de szeretném, ha mindenki tisztában lenne azzal, mennyire szívemhez nőtt ez a kis társaság, és hogy ha összejön az az egy hét, Entre 100 százalékosan azon lesz, hogy mindenkinek maradandó élmény legyen :"D
2013. április 21., vasárnap
I'm too tired for life
Néha úgy érzem, szükségem volna valakire, aki kiránt ebből a melankolikus, pesszimista életből, amiből már február óta próbálok kimászni...
tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de reméltem, hogy tavasz végére már érezni fogok némi változást, de nem... semmi...
Aztán rájövök, hogy ha volna olyan bizonyos valakim, akkor később csak mégjobban megsérülnék, amitől aztán ismét, talán jobban is a padlóra kerülnék... Tehát igyekszem mindennemű szociális érintkezést elkerülni, amitől olyan kapcsolat jöhet létre, mert...
úgyis tudom, hogy nem működne :'D
jön a nyár...
tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor én megyek a fejem után, mikor mihez van kedvem, függetlenül attól hogy van-e valakim, vagy sem...
és ez nem működik...
aztán jön a vizsgaidőszak...
nincs időm ide-oda buszozgatni...
annyi ellenérvet tudnék felsorolni arra, hogy ismét olyasfajta kapcsolattal próbálkozzak... mégis mintha hiányozna :'D
Az ész és a szív párbaja. Tökéletesen rossz időzítés.
Ó igen, 2-3 hét múlva vizsgaidőszak... ami persze jelenti azt is, hogy lassan Con, de...
jelenti azt is, hogy megint megkergült módjára fogok magolni, az önbecsülésem a ZH-k miatt nulla alatt lesz, minden nap sírva fekszem, sírva kelek és minden létező életkedvem messze tőlem lesz...
még ott se tartunk, de már fosok az egésztől...
nekem ehhez az egészhez nincs energiám... Még az előzőt sem hevertem ki, nemhogy készen állnék a mostanira!
Őszintén szólva, az esti órák azon percei éltetnek és vidítanak fel, mikor a truffula flus csapattal hülyülünk és szerepezünk...
de ugyanannyira le is húz...
mert nem kellene szerepeznem.
de mégis megteszem...
de mégis... ha nem lennének azok a röpke percek, mikor kicsit más bőrébe bújva csinálom végülis ugyanazt (az önsajnáltatást, mert ha valamihez, ahhoz értek~), már hamarabb kitört volna belőlem ez...
a napok órákká, a hetek napokká folynak össze... én pedig úgy rettegek az elkövetkező időszaktól, mintha csak a kivégzésemre vinnének...
Minden porcikám oly erővel tiltakozik a vizsgáktól, hogy akár egy tankot is megmozdítanék vele...
Ééés mostanában a lábam is egyre jobban fáj... lassan már nem tudom eldönteni, melyik lábamra kellene sántítanom...
Tényleg orvoshoz kellene már mennem vele... de hát kinek van ideje ilyesmire...
Mindegy... ki kellett írnom ezt magamból...
Jobb lesz, ha lefekszem... márha végre sikerül elaludnom...
tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de reméltem, hogy tavasz végére már érezni fogok némi változást, de nem... semmi...
Aztán rájövök, hogy ha volna olyan bizonyos valakim, akkor később csak mégjobban megsérülnék, amitől aztán ismét, talán jobban is a padlóra kerülnék... Tehát igyekszem mindennemű szociális érintkezést elkerülni, amitől olyan kapcsolat jöhet létre, mert...
úgyis tudom, hogy nem működne :'D
jön a nyár...
tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor én megyek a fejem után, mikor mihez van kedvem, függetlenül attól hogy van-e valakim, vagy sem...
és ez nem működik...
aztán jön a vizsgaidőszak...
nincs időm ide-oda buszozgatni...
annyi ellenérvet tudnék felsorolni arra, hogy ismét olyasfajta kapcsolattal próbálkozzak... mégis mintha hiányozna :'D
Az ész és a szív párbaja. Tökéletesen rossz időzítés.
Ó igen, 2-3 hét múlva vizsgaidőszak... ami persze jelenti azt is, hogy lassan Con, de...
jelenti azt is, hogy megint megkergült módjára fogok magolni, az önbecsülésem a ZH-k miatt nulla alatt lesz, minden nap sírva fekszem, sírva kelek és minden létező életkedvem messze tőlem lesz...
még ott se tartunk, de már fosok az egésztől...
nekem ehhez az egészhez nincs energiám... Még az előzőt sem hevertem ki, nemhogy készen állnék a mostanira!
Őszintén szólva, az esti órák azon percei éltetnek és vidítanak fel, mikor a truffula flus csapattal hülyülünk és szerepezünk...
de ugyanannyira le is húz...
mert nem kellene szerepeznem.
de mégis megteszem...
de mégis... ha nem lennének azok a röpke percek, mikor kicsit más bőrébe bújva csinálom végülis ugyanazt (az önsajnáltatást, mert ha valamihez, ahhoz értek~), már hamarabb kitört volna belőlem ez...
a napok órákká, a hetek napokká folynak össze... én pedig úgy rettegek az elkövetkező időszaktól, mintha csak a kivégzésemre vinnének...
Minden porcikám oly erővel tiltakozik a vizsgáktól, hogy akár egy tankot is megmozdítanék vele...
Ééés mostanában a lábam is egyre jobban fáj... lassan már nem tudom eldönteni, melyik lábamra kellene sántítanom...
Tényleg orvoshoz kellene már mennem vele... de hát kinek van ideje ilyesmire...
Mindegy... ki kellett írnom ezt magamból...
Jobb lesz, ha lefekszem... márha végre sikerül elaludnom...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)