Igazán érdekes volt... azt hittem több időnk lett, hogy nem írtam olyan hosszú forgatókönyvet, de mégis az egész időnk ráment a szövegtanulásra (bezzeg most már össze-vissza idézgetünk, de akkor nem jutott volna eszünkbe :'D) vicces volt számomra az őrültet előadni, és jó érzés volt pozitív visszajelzést kapni a többiektől...
már csak az lenne jobb, ha Chrisnek, ennek az egésznek a megalkotójától is valami pozitívat kapnék/kapnánk vissza... elvileg mégis csak a világ másik végéből valóak vagyunk, és egy cosplay filmet csináltunk az Ő ötletéből...
Nagyon jó volt az az egy hét, a maga fájdalmaival és fáradalmaival együtt. Én... őszintén szólva sűrűn gondoltam rá, hogy feladom, nekem ehhez nincs kedvem, pihenni akarok... de látva a többiek törekvését és belegondolva az eddigi munkámba, éreztem, hogy nem adhatom föl. Nem, ha már olyan messzire eljutottam...
És... valójában nem mondtam el mindent a csütörtöki beszédemben... nem tudom, kicsit zavarba jöttem, mikor mindenki hirtelen rám figyelt, és még a kamera is rámirányult... nem szoktam meg a figyelmet, és írásban mindigis jobban ki tudtam fejezni magam, mint szóban...
Pedig rengeteg mindent akartam még mondani, és amit mondtam, azt is más köntösben, szebben, jobban megfogalmazva... így aztán azóta se merem visszanézni :'D
Ezért álltam neki ennek a bejegyzésnek, hogy azt a beszédnek tituált vallomást kiegészítsem...
Nos, elsősorban még mindig furi belegondolni ebbe az egészbe. A Lorax fanatikusságot most inkább hanyagolom és csak a Truffula Flu-ról mesélek... furi, hogy áprilisban még egyedül vernyákoltam Nitánál, hogy úristen Ted rosszat álmodik és miért nem frissítenek már, mi van szegénnyel... furi, hogy egymagam határoztam el, hogy MAT conon Entre leszek, nem törődve azzal, hogy felismernek, vagy sem, hogy egyedül vagyok és nem tudják, ki vagyok...
Aztán hirtelen valami megváltozott... Nika és Chriss is érdeklődni kezdett, Asa is jelentkezett, és időközben a legendás találkozás is megtörtént Swaggal... Emlékszem, akkor tényleg nagyon magam alatt voltam Bitter halála miatt, de főleg azért, mert senki sem értette meg a kitöréseimet és valahogy egyedül éreztem magam. Más országokba vágytam, ahol ez az AU jobban ismert... úgy éreztem, én vagyok az egyetlen gyökér MO-n, aki ismeri ezt az egészet.
És jó érzés volt ekkorát csalódni. (bár szeretném megjegyezni, epic jelenet lett volna az is, ha Swag MAT conon támad be hogy wow egy Entre xD)
Jó érzés volt, ahogy egyre többen jelentkeztek, hogy beöltöznének, hogy benne lennének a csapatban. A csapatban, amit voltaképpen én hoztam létre. Nem akarok egoista lenni, de szeretnék úgy gondolni erre az egészre, hogy én hoztam össze az embereket, hogy végre valami nagyot alkottam: a magyar truffula flu csapatot. beteges vágyam egy csoportba, egy közösségbe való tartozás, és jó érzés, hogy egyszer az életben én alkothattam meg az enyémet...
Megmondom őszintén, gyakran támadtak kétségeim... nem csak a forgatás, de a csoport futása alatt többször is...
Gyakran éreztem azt, hogy kívülálló vagyok, hogy fölösleges vagyok és nem tartozom ide... Ami roppant ironikus...
Gyakran éreztem, hogy nélkülem többre menne a csapat, ami szintén ironikus, olyan szempontból, hogy ennél Entrésebb már csak maga az alkotó lehet talán...
Gyakran éreztem, hogy ez a közösség csak fájdalmat fog szülni a szívemben, és ennek az oka maradjon meg titoknak...
Ugyanakkor...
Belegondolva, hogy mennyi erőt adtak vizsgaidőszakban, mennyi örömteli percet okoztak a szerepjeink és... hogy Szelíden is mennyire kis összeszokott, majdhogynem családias hangulat uralkodott felettünk... belegondolva, hogy Asa és Swag, meg talán Rocky és Asa is az én közreműködésemmel ismerték és szerették meg egymást... mégis csak úgy érzem, megérte. Minden szenvedést megért, mert elmondhatom: van egy Csapatom. nem csoport, vagy fanklub. Csapat.
És ami a filmet illeti... nos, arról nagyjából sikerült elmondanom mindent. Tényleg régi nagy vágyam, hogy megfilmesítve lássam egyik művemet, és ha itt igazából nem is én írtam a sztorit, csak a párpeszédeket, mégis... komolyan, mikor azzal a ritka rossz kedvvel leültem és közösen megnéztük az első napi videókat... mikor láttam Bitter és Swag beszélgetését, szikrázott a szívem. "Igen, pont így képzeltem! Igen, azt a pillantást, azt a tónust akartam!" mintha a gondolataim kiléptek volna a fejemből és megelevenedtek volna...
csodálatos érzés.
És tudom, hogy ha Chriss összevágja a filmet és kész lesz... én el fogom sírni magam a végén :'D nem csak azért, mert epic lesz, hanem mert az alkotásom az ŐK segítségével életre kel, és tudom, hogy ha nem is kapunk olyan sok és pozitív visszajelzést, akkor is egy élmény lesz időnként visszanézni, pár év múlva meg szörnyülködni, hogy néztünk ki...
Nosztalgiázni...
Pesszimista ember vagyok, tudjátok... így attól az utolsó, szerencse cigitől kívántam valamit. Nem tudom, az ilyenektől lehet-e egyáltalán, de tettem egy próbát, miután már kicsit fejembe szállt a pezsgő és a likőr...
Persze kívánságot nem szabad elárulni, így meg is tartom magamnak, de csak remélni tudom, hogy ezúttal az a pici kis büdöske teljesíti az akaratom...
Talán később, ha sikert aratunk, elterjed itthon ez a csoda...
de bővülhet akármilyen nagyra a fanklub, nekem akkor is egy Bitterem lesz, egy Audreym, egy Swagom, egy Rockym, egy Teddym és egy One-om, mégha ő nem is tudott eljönni a forgatásra <3 span="">
És nézzenek oda, már könnyezek... talán jobb is, hogy nem mondtam el mindent aznap este, hisz akkor szegény Asa és Swag folyót sírtak volna nekünk :"D
De ezeket a gondolatokat mindenképp ki akartam írni, tudatni akartam veletek...
Le akarnám zárni még valami igazán drámaival, valami jó metaforával, amivel igazán kifejezhetném az érzéseimet ez iránt a csapat iránt, de képtelen vagyok rá... meg talán... nincs is rá szükség...
Talán még annyit mondanék, hogy szeretnék több ilyen képet csinálni... csak egyre növekvő évszámmal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése