Nagyon fura, hogy most visszatért a semmiből az életembe ez a páros...oh, nem is sejtitek mennyire...
Ez a fandom... már-már olyan számomra, mint a Doctor Who, vagy a Hetalia. Vagyis... amellett, hogy rengeteg jó élménnyel és boldogsággal gazdagított, rengetegszer földhöz csapott már...
Igen... Én még emlékszem, hogy ez a páros hozott össze Vele, hogy tényleg úgy őrködött felettem, mint valami hős... hogy mennyire jól éreztük magunkat ezzel a párossal... mennyit nevettünk a képeket küldözgetve... mennyi fergeteges szerepünk volt...
És hogy tervezgettük, hogy majd közösen cosplayeljük őket... Még a levegőben lebegő csókot is elterveztük...
Így hát most rohadt furcsa és valahol szívszaggató, hogy ismét ilyen terveket szövögetek... Mert akaratlanul is eszembe jut Ő és... a gondolat, hogy pont erre lenne szükségem...
Mármint... szeretnék egyszer, csak egyszer az életben én lenni valakinek a fény, a erő, amiért érdemes valakinek tovább haladnia... Szeretném, ha egyszer rám támaszkodna valaki, és nem én nyomnék agyon valakit a gondjaimmal, de...
ez képtelenség :'D
Rájöttem, hogy ha akarnék se tudnék ilyen emberré válni... a gondolataim túlságosan mélyre húznak, és előbb vagy utóbb kitörnének... na és akkor lennék igazán Fliqpy-s...
Másrészt... tapasztaltam is, hogy nekem nem való a... dominánsabb szerep... Anno Thetánál sem tudtam kezelni, hogy nekem kell mindig a másikba öntenem a lelket, holott legszívesebben én magam is sikoltottam volna a bennem tomboló fájdalomtól...
Ahhoz, hogy én egy olyan emberré váljak, amivé szeretnék, minden negatív gondolatot, mindent, ami önmagam mélyen el kellene nyomnom... és tudom, hogy abból előbb utóbb igen csak baj lenne...
Éppen ezért... önző módon nekem valaki olyasvalakire van szükségem, aki képes az én gondjaimat is hordani a vállán és sosem szomorú, vagy ha az is, előttem sosem mutatja ki...
Talán ezért is szeretem annyira az olyan emberek társaságát, akik folyton optimisták... Talán nem ragad rám a derülátásukból semmi, de valahogy biztonságban érzem magam mellettük...mintha... a belül tomboló démonok lecsillapodnának... megszelidülnének arra az időre, amíg velük beszélek vagy szórakozom...
Nem csak poénból mondogatom, hogy Flippy áll a legközelebb hozzám a HTF-ből. Aláírom, mindenkinek vannak démonjai, de én néha komolyan úgy érzem, hogy ha nem nyomnék el magamban valamit, akármit, fogalmam sincs mi ez... akkor...a táborban is többet csináltam volna, mint a kulccsal szétbaszni a karom.
olyan ez, mintha hirtelenjében egy hatalmas űr keletkezne a mellkasodban, még a szíved is felszívódik valahová... nincs semmi belül, csak a sötétség, ami egyre inkább be akar kebelezni...
De nem csak magam miatt szeretem ezt a két idiótát... egyszerűen csak tetszik, ahogy Splendid nem hagyja, hogy Flippy valami őrültséget csináljon, ahogy lassan megszelídítette és oltalmat nyújt neki, még ha kicsit ügyetlenül...
Rájuk nézek, és szinte mosolyogni, de ugyanakkor sírni volna kedvem a róluk sugárzó ragaszkodástól és szeretetről...
