Csak a fény felé

Utálom, hogy nem tudok tanulni a hibáimból...
Újból és újból elkövetem őket, mintha nekem ez okozna valahol mélyen örömet...
Ki tudja, talán tényleg így van...

De annyit talán sikerült elsajátítanom az elmúlt fél évben, hogy ha el is követem még egyszer a hibát, másodjára már nem esek annyira szét, és hamar tovább lépek.

Hogy mennyire sikerült eddig tovább lépnem, nem tudom...
Ha nem gondolok bele, hogy mi történhetett volna, hogy milyen jó lett volna, akkor nem fáj... vagyis inkább kevésbé fáj...

A félreérthető, kétértelmű megnyilvánulásokat már megtanultam elengedni a fülem mellett, mert vagy nem nekem szólnak, vagy nem úgy szólnak nekem, ahogyan én azt gondolom...

Bár néha még zavar. Zavar, mert nem értem, hogy ha foglalt, miért érzem mégis néha úgy magam mellette, mint egy bekerített vad, megszelídítésre várva?
Mennyire játék ez, most úgy mégis?

Néha elgondolkodom ezeken, aztán hamar ki is űzöm a gondolatokat, mert nem szabadna, hogy érdekeljen. Ha érdekel, akkor még nem léptem túl...

És ahhoz, hogy ez a barátság működjön, mihamarább vissza kell lépnem az eredeti szerepembe. Nem akarok ismét hónapokat szenvedni, csak mert nem vagyok képes megelégedni azzal, amim van.

Miatta is sokat szenvedtem tavalyelőtt... Aztán most már nem is beszélünk... pedig nekem még mindig fontos...

De, hogy Őt "megemlítettem" nem arra akartam utalni, hogy az érzelmeim miatt nem beszélünk... áh. Az idő.

Az idő a ludas.

Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy bár most minden nagyon szép, fontosnak érezzük a másikat, de tapasztalatból tudom, hogy ez nem tart sokáig.
Majd jön egy újabb őrület, vagy nála, vagy nálam, amitől majd kezdünk eltávolodni egymástól, mások felé fogunk orientálódni, míg egymással már csak alig pár szót fogunk beszélni...

Ez történt Gabival... Yumével... Asakoval... Ildivel... és még sok mással.

Nem hinném, hogy ez a helyzet bárkinek ismeretlen lenne, és azt sem hinném, hogy olyan nagy gond lenne ezzel... Hisz én is csak egy ember vagyok, nem tudok annyi személyre úgy figyelni, ahogyan szeretném... Megértem, ha a másiknak sincs élete egészén ideje rám.

Így hát nem borzaszt el az az elképzelés sem, hogy napon majd tőle is eltávolodok. Habár most még fáj belegondolni, de ha eljön a pillanat, már nem fog fájni. Ez az élet rendje, nem lehet mindenki végig mellettem.
Azt viszont nem hagyom, hogy az az idő, amit rám szán az életéből, kárba vesszen. Tudva, hogy nem fog örökké tartani, úgy hiszem az a legjobb, ha kihasználom minden percét...

Ehhez viszont minél hamarabb helyre kell hoznom a belül megrepedt dolgokat.

Más téma:
Lassan, de biztosan elérek a vizsgaidőszak végére... már csak két nyavalyás hét, amit már fél lábbal is ki kéne vészelnem...

két hét... az annyi mint 6 vizsga... szorítsatok...

Jah, és van napraforgóm. Natalie-nak neveztem el, nem tudom miért, csak tetszik ez a név...
talán elmebetegnek néztek, de beszélgetek vele... és valahogy megnyugtat.

Utánaolvastam kicsit a napraforgónak... virágnyelven elvileg rajongást jelent, rajongás a szerelmünkért. Ennek lehet alapja a legendája szerint, nekem mégis mást jelent.
Hisz... a napraforgó mindig a nap felé tartja a "tekintetét", nem? Más szóval mindig a fénybe néz... mindig a fény felé emeli fejét, úgy növekszik, úgy tör a magasba.

Szeretnék én is ilyenné válni. Egy olyan személlyé, aki mindig pozitívan néz a dolgok elébe, és így tör a magaslatokra.
Remélem, Natalie segít majd azzá válni, aki már régóta szeretnék lenni...

Happiness I cannot feel and love to me is so unreal

A gondok csak úgy rohangálnak mostanában errefelé... nem azt mondom, hogy oly hatalmasak, de azért okoznak fej, illetve szívtörést nekem...

A hétvégén két barátomat is vissza kellett utasítanom, ami nekem eddig teljesen idegen volt. És egész végig ilyen kis depi gombóc voltam, hogy I hate myself, mert voltam már olan helyzetben, mikor nekem se kellett sok, hogy valljak egy fontos barátnak, tudva, hogy úgyis vissza fog utasítani, és tudva, hogy utána semmi sem lesz ugyanaz.
és tudom, hogy ritka szar érzés ez :'D
és utáltam magam, amiért két barátom miattam került ilyen helyzetbe...

de talán sikerül úgy játszanom a lapokat, hogy ne változzon semmi...

a keserű poén az egészben, hogy egészen hosszú ideig azért utasítottam el mindenfajta közeledést felém, mert egyszerűen nem akartam ismét szerelmes lenni.
Sajnos a nyár végére becsúszott kis kaland annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy minden kedvem elment a kapcsolatoktól, hisz úgyis végük lesz egyszer... és mivel meglehetősen fájt az a kaland, nem akartam ismét átélni, ismét elkövetni ugyanazt a hibát, így szépen bezártam kapuim.

de fuck, valaki most intenzíven kopogtat... mit kopogtat, DÖRÖMBÖL azon a cseszett ajtón :'D 

Pedig megint a szerep miatt van... és én eddig sosem kerültem ki győztesen a szerepjáték alapozta szerelmi kapcsolatokból... (nem mintha a rendes kapcsolataim olyan sikeresek lettek volna... egy faszfej vagyok, tudom)

Eddig próbáltam valahogy elhitetni magamban, hogy ez nem valós, ez... csak a játék miatt van. Próbáltam valahogy csírájában elfojtani a dolgot, mielőtt még megégetem magam, de nem. Ha Jolica valamit elkezd, azt befejezi, ha abba lelkileg bele is rokkan.

Bár mióta Ichi is megerősített, hogy bakker az igenis flört volt, kezdek kételkedni abban, hogy tényleg olyan rossz lenne ez...

Mert... ki tudja, talán össze is jönnénk?

fucking thoughs. igen.

mert mégis mi lenne akkor?

én továbbra is egy olyan ember vagyok, aki szeret olykor -sűrűn- egyedül lenni a hülye gondolataival, aki sűrűn letargikus, aki nem csak conon, de az életben is megy a feje után, midnenféle tervek nélkül...

és ezt eddig tapasztalataim szerint nem sokan tolerálták...

józanítanom kell magam, különben el kezdek azon fantáziálni, hogy hát mi van ha most más lesz? mi van, ha végre boldog leszek?

de... ennek nagyon csekély az esélye... úgy érzem, jobb lenne nekem még egyedül, még nem lennék kész egy kapcsolatra, ilyen gondolatokkal...

viszont Nita rátapintott a lényegre. Nem, nem jó nekem egyedül, ha az ilyen apró gesztusok ennyire cseszett jól esnek...

nem tudom már mit gondoljak. Vizsgáznom kell lassan, de egyszerűen képtelen vagyok tanulni, mert folyton rajta jár az eszem, és ezen az egészen. hogy hogyan volna jó... vagy hogy tényleg tisztán látok-e, vagy ez csak a szív illúziója?

Ichinek van igaza, rá kellene kérdeznem, mennyire komoly ez, vagy mi ez...
de olyan nyomi vagyok, hogy nem tudom hogyan kéne megtennem, és nem is merem...

nem szeretném elbaszni sem a barátságot, sem a csoportot ezzel...

megaztán... sosem tudom, milyen indokkal írhatnék rá... szerepezésen kívül nem rendelkezem semmi hasznossal vagy érdekessel... (igen, Entrés önmarcangolás (Y))
Pedig tegnap is... belegebedtem már a várakozásba...
hhhhh.... Tenni kell valamit...
Mert most ha a conra gondolok, egyszerre vagyok vidám és lesújtott.

Vidám vagyok, mert pénteken ökörködhetek Nitáékkal, és mert jó lesz egy csomó embert újra látni, jó lesz végig Greedként árasztani az értelmet meg osztogatni a pillecukrot...

viszont...
ha eszembe jut az...
pillangók kapnak szárnyra a mellkasomban, gombóc ragad a torkomba, a gyomrom meg görcsölni kezd.
mert nem tudom, hogy leszek képes türtőztetni magam és hogy bírom majd egész nap leplezni, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben velem.
 
és még a vizsgákról nem is beszéltem.

nem. ez a szerelmi katyvasz nagyon rosszkor jött.
csak tudnám, mit kellene gondolnom erről az egészről...

reménykedjek, hogy összejöjjön?
vagy zárkózzak még egy a világtól és próbáljam elfelejteni a nyári dolgot?

de... mi van ha pont ettől lennék képes végre felejteni?...

nem tudom. csak annyi biztos számomra, hogy hiányzik, ha egy nap nem beszélünk, és nem számít mennyire vagyok levert, mindig képes mosolyt csalni az arcomra.

I need someone to show me the things in life that I can't find
I can't see the things that make true happiness, I must be blind 
Black Sabbath - Paranoid