Ohh well, elég régen írtam ide, ahogy elnézem... és ennek oka sajnos nem az, hogy annyira hű de jól lennék, csupán... átköltöztem tumblr-re és angolul ontom magamból a depressziót...
de akkor miért vagyok itt?
Mert...
Lenne pár dolog, amit most már jobb lenne magyarul is kiadnom magamból.
Nos, sok minden összejött már, ami miatt mostanában egyszerűen undorodom minden embertől.
Elemezzük részletesen.
Már régóta rengeteg törődést éreztem magam körül. Olyasfajta törődést, hogy le akarnak venni a lábamról, azt akarják, hogy beléjük essek. Értem ez alatt a folytonos puszilgatásokat, ölelkezéseket, hogy mindent a kezembe adnak, még ha én ezt piszkosul ki is használom.
És ezen továbbgondolkodtam. Tumblr-re is leírtam:
Nem, én most nagyon nem akarok kapcsolatot. Ha lenne is, biztosan kihasználnám az illetőt. Anyagilag, lelkileg, testileg, mindenhogy, aztán meg ott hagynám. És ezt undorító dolognak tartom, így aztán próbáltam ezt kontrollálni, és nem venni tudomást ezekről a jelekről. Egyszerűen ignorálni őket.
De csak folytatódott.
Én meg úgy éreztem maga minden egyes puszi, ölelés közben, mint egy űzött vad, akire többen is vadásznak, nekem pedig menekülnöm kell. Különben nem tudom tovább visszatartani magam...
És íme, elértünk a mostani ponthoz. Annyira próbáltam eltemetni a problémát és tűrni a testi érintkezést, hogy mára már nemhogy zavarba jövök, ha valaki megölel vagy megpuszil, hozzám bújik vagy akármi testi érintkezésről legyen szó... egyszerűen ideges leszek tőle, hányingerem lesz és legszívesebben elvágnám a másik torkát.
Mert megannyiszor elmondtam már, még akkor, mikor minden jól ment hogy KICSESZETTÜL NEM SZERETEM HA HOZZÁMBÚJNAK!
Nem, az nem "tökéletes páros" ha az egyik szeret bújni, a másik meg nem.
Ha valaki nem érzi jól magát mások érintésétől, AKKOR KIBASZOTTUL BÉKÉN KELL HAGYNI!
Igen, besokalltam. Hiába mondtam ötezerszer Chrissnek, hogy nem szeretem ha bújnak hozzám, vagy csak eltűröm, nem esett le neki, hogy talán kurvára kényelmetlen nekem. Namármost, ha beközöltem mindezt, miért muszáj engem 2 percenként kényelmetlen helyzetbe hozni? Nem, nem aranyos az hogy belül legszívesebben felrobbannék, neki esnék mindennek ami mozog és addig basznám az útpatkába a másik fejét míg szilánkosra nem törik.
Igen, Jolica ezt érzi ha mások random megöelik, megpuszilják stb. Köszönhetitek magatoknak, akik nem értették meg a szavaimat, vagy csak basztatok rám figyelni.
Ha szarul vagyok és ölelésre van szükségem, majd ÉN döntök felőle hogy létesítek testi kapcsolatot, vagy tökéletesen elvagyok a téglák mögött.
Szóval igen, az egyik probléma valami ilyesmi, és esküszöm, ha valaki az üdvözlő és a búcsúzó ölelésen kívül még rákontráz, fejbebaszom egy baltával. Legyen az bárki.
LEHETNE FIGYELNI A SZAVAIMRA! Nem véletlenül mondok el dolgokat, nem azért jártatom a számat, hogy szellőzzön!
Ebből jön a következő probléma, ami felhúzott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberek szeretik elfelejteni a szavaimat. Vagy abszolút oda se figyelnek rám.
Nem esik le pl hogy ezerszer mondom hogy táncos múltam volt és talán egy rendes tánciskolában arra nevelik a diákokat hogy kurvára fogják be a szájukat az óra alatt, hogy hallják, mit mondd a tanár, lássák, hogyan kell táncolni, és mikor elindul a zene, a drága a diák át tudja adni magát és ne a másikra kelljen figyelnie, hogy mit mond.
Vagy hogy ha már húszezerszer kell buszozni, vegyünk előre jegyet, mert úgy olcsóbb és én sem vagyok aranyrögökből hogy hatszázszor kiadjak 340 forintot. akkor már inkább gyalogolok fél lábbal.
Igazán nem kérek sokat, csak ha már tudják az emberek, hogy kávébuzi vagyok, ne várjuk már meg hogy kihűljön az a vacak, képek ide vagy oda, a kávé melegen jó, vagy fagyival.
Vagy ha már tudjuk hogy vendégségbe vagyok, fucking leave me alone, mert én érzem magam rettentően rosszul, hogy mással foglalkozom.
Ha láthatóan hátra felé kell fordulnod, hogy beszélgess velem séta közben, kurvára lassíts le, mert hiába akarok, nem tudok rohanni.
Ha látod hogy kicseszett fáradt vagyok, esetleg még a képedbe is mondom, ne akarj még lámpaoltás után az élet megfejthetetlen dolgairól filozofálni nekem, mert vagy megjátszom hogy alszom hogy befogd, vagy végig csak "aha-t" fogsz kapni.
rohadtul örülnék, ha nem kellene használati utasítást adnom magamhoz, ha az emberek odafigyelnének rám, és nem csak akkor ugornának, mikor már legszívesebben zokognék vagy gyilkolnék.
Igazán nem kérek sokat az emberektől, se nem drága holmikat. Ha megkapnám mindazt a figyelmet, amit én próbálok másoknak, már tökéletesen boldog lennék.
Gondolok itt meleg, nem kihűlt vacsorára.
Ha hajnalban indulnak el tőlem, kávé és reggeli biztosítása - ehhöm, kibaszott vendéglátói íratlan szabály az én neveltetésem szerint, bocs ha nagy igényű vagyok.
Ha látom xy-on, hogy amit csinálok, az neki kellemetlen, AKKOR NEM CSINÁLOM.
De voltaképpen már mindegy is, lassan úgy fogom fel az egészet, mint Floyd a Falban...
Minden ilyen idegesítő faszság csak egy újabb tégla a körém felállított falban.És voltaképpen egyre kényelmesebb idebent, sokkal jobb és élvezetesebb, mint odakint elviselni mindenkinek az agybaját, megfelelni mindenkinek, mindenkinek a kedvében járni, nehogy neki rossz legyen, mindenkinek segíteni, MÉGHA TE IS ÉPPEN HALDOKOLSZ, csinálni a napi rutint újra és újra...
nem, egyszerűbb bezárkózni és eltaszítani mindenkit, mert úgy talán észreveszik az emberek, ha elveszítenek egy időre, hogy kurvára oda kellett volna rám figyelni. Nem folyton csak azt mondogatni, hogy segítsek vagy ha van valami, hozzájuk mehetek nyugodtan...
néha elég lenne, ha mindenki a maga erejéből menne tovább felemelt fejjel, nyílt sebbel és nem rám támaszkodna, holott már minden sebből vérzek. néha elég lenne ha mindenki kitartana magának és nem én érezném kötelességemnek, hogy segítsek, mégha már magamon sem tudok...
de most már akárki jön hozzám segítségért, leszarom. Leszarom mert most önző vagyok és adok időt magamra, hogy csak magammal foglalkozzak és próbáljam magam valahogy összeszedni.
Szóval felőlem lehet valaki öngyilkos.
Nem érdekel.
Nekem is vannak problémáim amiket napról napra cipelek magammal, mégsem vagyok annyira önző, hogy másokat hátra hagyjak.
Felőlem lehet valaki szeretethiányos, kurvára nem fogom megölelni.
Nekem is megvannak a lelki problémáim, mégsem terheltem ezzel másokat, próbáltam elnyomni hogy magam oldjam meg őket.
Mert az ember így vagy úgy, de csak magára számíthat. Más nem oldhatja meg a gondjait, jó volna ha ezt mindenki felfogná végre.
És oh, talán nem tetszik, amit olvasol? Hát drágám, én mondtam hogy nem vagyok jó ember, én próbáltam elzárni ezt az arcomat, de most, hogy ennyire nem képesek figyelni rám az emberek, ennyire megundorodtam miattuk minden fajta érintkezéstől, ennyire elvesztettem a hitem mindenben ami csak létezett ezen a porfészkes bolygón... előtört és egy jó darabig nem szándékozom visszazárni. Minimum addig, míg azokra az apróságokra nem hajlandóak figyelni az emberek, és felhagynak azzal hogy engem lelkiszemetesnek használjanak.
....
A csapatra is dühös vagyok...
Miért kell nekem kötelességemnek éreznem, hogy életben tartsam? Hogy összefogjam az embereket, fenntartsam a békét? Miért nem képes más valami témát feldobni, gondolkodni valami meeten amire nekem csak rá kellene bólintanom, vagy mindenki próbálna normálisan hozzászólni a másikhoz, vagy meghallgatni, ha valami probléma van...
Vagy miért nem lehet conon csak egy röpke órára összegyűlni, hogy közösen, mindannyian együtt együk meg azt a kurva tortát és ne kelljen félrerakosgatni és attól félnem hogy valaki kirekesztetnek érezze magát?
Miért csak én töröm magam azért, hogy családi legyen a hangulat?
Igen, tízezerszer mondták már hogy ha kell segítség, szóljak, de ismerhetnének eléggé a barátaim, hogy ha kitört gerinccel vánszorgok a lépcsőn akkor sem kérek segítséget.
Egyszerűen csak jó lenne, ha rajtam kívül más is észre venné, hogy hetek óta üres a csoport, vagy hogy anyci töri magát a jobbnál jobb hangulatért, talán lehetne gondolkodni másnak is...
én tényleg akartam egy közös teázást a pesti Siriusban, még egy közös Halloweenozáson is gondolkodtam, de így, hogy nemhogy conon, de majd még Szilveszterkor sem leszünk mind együtt, minek törjem magam?
Feltűnően egyes embereknek nem jelent annyit ez a csoport, mint nekem. Pedig ohh istenemre esküszöm, mennyi mindent eldobtam érte...
Egyre többször gondolom azt, hiba volt létre hoznom. Jobb lett volna ha csöndben maradok a kis fandomommal, és akkor még élnének a régi kapcsolataim, az ujjak meg nem volnának lángokkal karöltve.
Legszívesebben otthagynám az egész brancsot, de tudjátok mit?
Ez az egy dolog, amit utoljára akarok feladni.
Nem egyszer kívántam azt, hogy ne menjen szét a csapat...
De rájöttem, rosszul tettem fel a kérést...
Így most már ha elszívok egy szerencse szálat, ha elfújok egy gyertyát, egy szempillát, azt kérem, legyen elég erőm jó vezetőnek lenni.
Csak fáj, hogy ki kell nyitnom a számat ahhoz, hogy segítséget kapjak ehhez.
De mint mondtam, ez az utolsó dolog, amit fel akarok hagyni.
Éppen ezért, még próbálkozom. Bármennyire fáj is, hogy nem mindenkinek olyan fontos ez, mint nekem, nem erőltethetem rájuk.
Szóval ez lenne a helyzet... azt hiszem mindent leírtam/kiírtam magamból. Talán meg fogom bánni, de nem érdekel.
Csak szeretném, ha az emberek végre megértenék, hogy ha azt mondom, kényelmetlen, akkor ne érjenek hozzám. Ha tudják, hogy régóta rosszul vagyok, ne rakjanak még rá egy lapáttal.
A falam egyre csak vastagszik és növekszik, lassan ha föltekintek, már nem is látom a végét... És bár kényelmes itt, azért jó volna egy egészen kicsit vékonyabbra szelni.
De ehhez idő kell.
A cosplay és a csapat volt eddig, ami képes volt vékonyabbra szelni.
De most a legfőbb problémaokozó...
csak tudnám előre... érdemes-e törnöm magam, mégha teljesen kivagyok...
