Boldognak kellene lennem...
Nyaraltunk egyet egy olyan helyen, ahová sokan el se tudnak menni... Csináltunk egy fantasztikus filmet és egy felejthetetlen tábort, aminek hamarosan learatjuk a gyümölcsét...
Haladok a cosplay terveimmel is... Coffe-ler is tetszett a népnek, és azt hiszem a rp-er facebookon is bejelölt, ami azért nagy szó (nem lenne rossz összeismerkedni sem...)...
Mégis... amióta megjöttünk horvátból én... olyan szétcsúszottnak, élettelennek érzem magam, mint még soha... mintha valami injekcióval kiirtották volna belőlem a boldogságra való hajlamot...
Bár sejtésem van... csak nem akarom elhinni, hogy valóban, még mindig ezen rágom magam... hogy ennyire nem vagyok képes kimászni abból a bizonyos gödörből... hogy ennyire szerencsétlen és degenerált vagyok...
Legszívesebben néha eléje állnék és a szemébe mondanám, hogy bazdmeg miattad vagyok ilyen. Miattad és a kiismerhetetlen természeted miatt nem vagyok képes aludni már lassan három hónapja, mert csak mardosom magam. Olyan dolgok miatt, amiket el kellene hessegetnem a fülem mellett, szemet kellene hunynom felettük, de ehelyett én gondolkodom rajtuk és elemezgetem őket, mintha azzal bármilyen választ kapnék...
Holott nincs is semmilyen válasz.
Egyszerűen csak szeretsz játszani velem. Én meg balgán hagyom, mert valahol jól esik abba a vágyálomba ringatnom magam, hogy valójában mindez valós és nem csak én képzelem be magamnak.
Igen, egyre gyakrabban bevallanám neki, hogy Ő tesz tönkre engem, hogy bár sose ismertem volna meg...
De puhány és gyáva vagyok bármit is cselekedni... Inkább elkerülöm ezt a kurva konfliktust, mint anno két éve, mikor ugyanígy beleestem abba a hibába, hogy egy barátba lettem szerelmes...
Akkor is, mint most, csöndben elnyomtam mindent mellette és próbáltam mosolyogni, holott belül szétcincáltak az érzelmek...
Ugyanezt teszem most is... Csak most már intenzíven tönkre is teszem magam, mintha az bármin változtatna :'D
Igen, tartok tőle, hogy emiatt vagyok képtelen bárminek is örülni... Mert akármennyire is próbálom elnyomni ezt a kibaszott érzést, akármennyire is próbálok túl lenni rajta, egyszerűen tudom, hogy ugyanúgy fog végződni, mint akkor az is: mielőtt bármit is tehetnék, eltávolodunk egymástól, egészen addig, hogy már nem is tudunk a másikról.
A legrosszabb, hogy nagyon kibeszélni se szeretem már ezt, hisz annyira lerágott csont... hisz Ichiék is megmondták, hogy ez lesz a vége... Dzseninek se tudok már mit mondani... Egyszerűen csak gyűlölöm magam, amiért ennyire nem vagyok képes felállni egy nagyobb pofon után... Holott másnak százszorta nagyobb gondja van, én meg itt ontom a faszságaimat... holott inkább örülnöm kellene...
de sajnálom, valahogy nem megy... talán majd ha elkezdődik a suli és kevesebb időm lesz agyalni, akkor majd jobb lesz minden...
egyelőre az az apróság boldogít, hogy úgy tűnik, mégis csak megy némileg a cosplay... úgy értem... Coffe-lert is megdicsérték, pedig két nap alatt dobtam össze...
És... az is rettenetesen jól esik, hogy emberek a semmiből felbukkannak és arra kérnek, hogy cp-zzel velük, mert hogy "olyan jó" vagyok...
ezt még a nyaralás alatt kaptam meg, de persze anyáméknak hiába dicsekednék büszkén, ők nem értik meg ezt...de tényleg jól esik...
igen... talán ha végre Con lesz, akkor kicsit kikapcsolódhatok...
addig is... valahogy kibírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése